„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Izgatottan nyomom le a kezemben lévő kilincset. Az alsó ajkamba harapva még több erőt veszek magamon, hogy be is tudjak nyitni az üvegajtón, ami egy a kis üzletbe vezet be. Szeretem ezt a boltot, minden megtalálható itt, amire általánosságban szükségem van, ráadásul a kedvenc ízeimből. Azonban mégsem ez az oka, hogy lassan már fél éve ide járok napi rendszerességgel. Jóval inkább nyomósabb indok egy ember lenne, aki mint egy villámcsapás, úgy jelent meg az életemben. Igen, pont ehhez tudnám hasonlítani, hiszen ő egyszerre félelmetes, szemet gyönyörködtető és látványos. Az ember nem nagyon mer a közelébe menni, helyette a távolból nézi.
Ő ennek a boltnak a pénztárosa, becsületes nevén Tod, legalábbis a névtáblán ez szerepel, és mellette egy filccel rajzolt halálfej. Mondjuk nem hiszem, hogy annak bármi jelentősége lenne a nevét illetően.
Alig öt és fél hónappal ezelőtt jelent meg a nyári szünet utolsó napján, amikor betértem ide. Megszokottá vált számomra, hogy a pénztárgép mögött egy idősödő öreg nő ül, akit én csak nagyinak szólítok, mert annyira kedves velem. Éppen ezért is ért akkora hideg zuhanyként, amikor az ő székében egy fiatal férfit láttam meg. Olyan lazán vett mindent. Székével folyton a falnak döntötte magát, hosszú, vékony lábát, amit mindig egy fekete nadrág ölelt körbe a pult egyik sarkára tette fel, és a tenyerében lévő szotyikat bontogatta ki egyesével. Szerintem sem a legszebb, legszimpatikusabb látvány, főleg, hogy az arcából éppenhogy kilátszódott valami, hiszen a fekete haja mindenhol takarta. Egy pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy láthat-e valamit. Azonban, amikor ez a gondolat a fejembe szökött, abban a pillanatban arrébb söpörte a frufruját a szeméből, majd rám pillantott. Akkor egyszerre volt ijesztő, valahogy mégis gyönyörű. Szürkéskék szeme jégcsapként szúrta át a szívem, ezzel éppen csak engedve nekem, hogy levegőhöz jussak.
Emlékszem, megfordultam, és hazáig futottam. Nem értettem, mi történt, sem azt, hogy mit érzek.
Szerencsére mostanra már tudom, így nem vagyok annyira néma a közelében. Meg olyan bátortalan se, hogy elmeneküljek, ha meglátom. Azóta a nap óta úgy érzem teljesen felfordult velem a világ, nem telik el úgy nap, hogy ne térjek be ebbe a sarki közértbe. Látni szeretném, emiatt is van, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy őt lesem a sorok között. Beszélni szeretnék vele, de nem merek. Túlságosan is félek. Bárcsak olyan lehetnék, mint Ian. Őt az ilyen kis dolgok nem félemlítik meg. Ha tetszik neki valaki, oda megy és megszólítja.
– Segíthetek valamiben? – hallom meg gondolataim főszereplőjét közvetlen előttem. Kizökkenve a kábulatból megrezzenek, és belepirulok egy kicsit a kérdésébe. Érdeklődve hajol le hozzám, miközben elenged egy lusta mosolyt. – Mit keresel?
Soha nem szólt hozzám ilyen közvetlenül, mi több eddig nem szólt hozzám egy mondatnál többet, és még soha nem állt hozzám ilyen közel! Bár... Innen nézve elég magas. Vajon mi járhat az ő fejében? Mennyire nézhet egy néma baromnak?
