A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 11 ●

● BIANCA ●

"Az elcsüggedt lelkek sajátja, hogy mindent gyászos színben látnak.
A lélek maga rajzolja meg a szemhatárt."
(Alexandre Dumas)

Alapvetően úgy gondolom, hogy sosem az számít, hogy valójában milyen emberek voltak a szüleink, hanem az, hogy mi milyennek láttuk őket. Tudom, hogy sokan nem kedvelik az apámat és azt is tudom, hogy nem mindenkihez volt éppen kedves az eddigi élete során, sőt a rémtettei még mindig szájról-szájra terjednek a kisebb maffiaklánok körében. De mindez nem számít. Az én szememben ő soha nem lehet rossz ember, bárki bármit mondhat. Remek gyerekkorunk volt, és nem csak apa, de anya is tökéletes szülő volt. Mindent megkaptunk, és itt nem az anyagi javakra gondolok.

Viszont ha Dimitrij lenne az apám, és valaki azt mondaná rá, hogy egy utolsó seggfej, nos... valószínűleg egyetértenék. Sosem volt szimpatikus, pedig én alapvetően soha nem ítélkezem és igyekszem mindenkiben meglátni a jót. Mondhatjuk úgyis, hogy a pohár nálam mindig félig teli van. De egyszerűen Dimitrij pont az a típusú ember, akiben semmi pozitívat nem bírok felfedezni.

Olyan megvetéssel mered a saját fiára, olyan zsigeri gyűlölettel, ahogy én a legnagyobb ellenségemre sem tudnék. A gúnyos mosoly a szája szélén elárulja, hogy mennyire ínyére van a kialakult helyzet. Tudom, hogy Maxim nem akar hazamenni, hisz azt mondta időt akar húzni. Nem tudom miért, de az biztos, hogy ez még túl korai. Mit akarhat Dimitrij csinálni vele? És Maxim miért nem szól egy rohadt szót sem?

Maxim nem éppen annak a "oké, beletörődök a sorsomba, csinálj velem, amit akarsz" típusnak tűnik, hanem amolyan "élve kivéreztetlek, ha az utamba állsz és bónuszként rágyújtom a házat az egész családodra is" srácnak ismertem meg. Persze mindezt higgadt közönnyel tenné meg. Éppen olyan közönyösen, mint ahogy beszél, vezet és levegőt vesz. Ám higgadtság leple alatt minden mozzanatában van valami fenyegetően veszélyes. Minden arcmimikája, minden szava és gesztusa figyelmeztet, hogyha az útjába kerülsz, kicsinál. Pontosan így mered most Dimitrijre is. Egyenes tartással, felszegett állal, balta arccal. A tekintete konkrétan azt üzeni, hogy ma megdöglesz, apukám, még úgy is, hogy láthatóan ő áll vesztésre.

De mégsem ellenkezik.

Egy szót sem szól, emiatt pedig engem helyette is elönt a pánik, hogy ma hazarángatják Oroszországba. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, mert félek, hogy soha többet nem látom viszont. Még nem volt elég belőle, többet akarok, bármennyire is abszurdnak hangzik ez a viselkedését figyelembe véve. Nekem is időre van szükségem, hogy még egy kicsit vele lehessek.

Kérlelőn rápillantok apámra, hogy csináljon már valamit, de egyáltalán nem is figyel rám. Végig Maximon tartja a szemét, mintha minden szívdobbanását és rezdülését elemezné. Egy szál cigit kopogtat az antracit szürke asztalához körülbelül öt másodpercen keresztül, majd lazán a szájába dobja azt. Apámnak ennyi ideig tart meghozni egy döntést. Öt másodperc, öt koppantás. Szinte mindig ezt csinálja, ha agyal valamin. Ninónak meg napokba telik ugyanezt megtenni, mert kielemez, analizál, számításba veszi az időjárási viszonyokat, hogy telihold lesz-e, valószínűségszámítással kiszámolja az összes lehetséges végkimenetelt, majd egy szép táblázatba rendezi az eredményeit. Mindezekután átgondolja még kétszer, duplán számítva arra, hogy minden szarul fog elsülni, aztááán három nappal később egy óvatlan pillanatban közli mire jutott. Oké, lehet kicsit túlzok, na de értitek.

- Ez nagy kár - szólal meg apám játékos hangon csak úgy mellékesen, mintha egyébként teljesen leszarná ezt az egész családi drámát. - Éppen a napokban akartalak felkeresni azzal kapcsolatban, hogy a közeljövőben magammal vihetném-e a fiadat egy amerikai kiruccanásra. Ha már itt van, összekötöttem volna a kellemest a hasznossal.