A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 15 ●

● BIANCA ●

"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet igazán az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."
(J. R. Ward)

Nem bírtam magammal egész úton, a szokásosnál is nehezebb volt a vezetésre koncentrálnom. Alig rántottam be a kéziféket, már a férfit húztam magamhoz a zakójánál fogva. A vágy szinte dübörög a testemben, amikor az ajkaink találkoznak. Maxim a csuklóm köré fonja az ujjait, s bár nem állt ellen a csóknak, mégis elhúzódik tőlem.

- Várj!

- Ne kezdd megint, kérlek! - Felnyögök kínomban. A testem minden porcikája kívanja őt, nem tudok többet várni. - Nem gondolhatod meg magad állandóan!

Persze nem okos dolog itt, ahol bárki megláthat minket, heves csókcsatát vívni, de nem érdekel mások véleménye. Apa megértené, biztos vagyok benne, hogy megbékélne idővel, hiába szegtem meg a szavam.

- Nem gondoltam meg magam - csitít, de mégis lefejti mindkét karomat magáról. - Ez nem a ti autótok.

Követem a tekintetét. Nem szokatlan, hogy az előkertünk kavicsos talaján jó pár autó sorakozik, de igaza van, egy kitűnik közülük. A metálkék Mercedes nem illik a sötét terepjárók közé, amiket az embereink használnak. A saját kocsijainkat a ház alatti mélygarázsban tartjuk.

- Vittorio megkeresett, ahogy kértem - folytatja hűvösen, és az ujjai már bele is kapaszkodnak az ajtó fogantyújába. - De hamarabb, mint vártam.

Szélsebesen kipattan az utóból, kapkodva követem őt. Nem mondta el, mi történt Inessával, és a kiborulásom után annyira egymásba feledkeztünk, hogy nem is jutott eszembe tisztázni. A hanga viszont vészjósló, ez pedig megijeszt.

- Domenico és anya egyedül van itthon! - Érzem a belőle áradó frusztrációt, ami miatt meg inkább elönt a pánik, hogy valami rossz történhetett a szeretteimmel, hiszen ő - hacsak nem idegesítem fel - mindig olyan higgadt, mint egy öt napos hulla. Aztán meglátom Marco autóját, így a zakatoló szívem kissé lecsendesedik.

Nino és apa mindig elosztották egymás között az embereket, akik a családunknak dolgoznak. Mindenki más-más feladatot lát el, senki sem ugyanott áll a ranglétrán. Vannak kiskatonák, akikért - még ha csúnyán hangzik is - nem kár, és olyanok, akikre az életedet bízod. Vannak embereink, akik az üzleteinket tartják szemmel, mások az utcákon terítenek, néhányuk csak a gyilkoláshoz ért. Mindenkinek meg van a maga helye ebben a gondosan felépített rendszerben. A nagybátyámat óriási tisztelet övezi az emberei körében, senki sem merne neki nemet mondani, ahogy apámnak sem a saját emberei, a különbség igazából csak annyi, hogy apámat kedvelik is. Inkább baráti viszonyt ápol velük, semmint alkalmazottit.

Úgy tudom, hogy Marco nem mindig volt a szíve csücske, néhányszor összezörrentek fiatalabb éveikben, de kétség sem fér hozzá, hogy sikerült elsimítani a nézeteltéréseiket. Rea halála után előlépett apám elsőszámú bizalmasává, emiatt jobbára ő vigyáz anyámra, aki ezt egy cseppet sem bánja, hisz remekül kijönnek egymással. Ha ő itt van, nagy baj nem lehet! Legalábbis ezzel nyugtatom magam.

- Bármi is lesz odabent, ne menj Vittorio közelébe! - Maxim az utolsó lépcsőfokról pillant vissza rám, mielőtt ténylegesen fellépne a teraszra. - Megértetted?

- Meg tudom magamat vé...

- Nem ezt kérdeztem! - Dörren rám erélyesen. - Nem csicseregsz, nem hősködsz, mögöttem maradsz. Képes leszel rá?