A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 4 ●

● MAXIM ●

"A fény úgy hiszi, gyorsabban haladhat minden másnál, de téved. Bármilyen gyorsan is halad a fény, a sötétség előbb ért oda, s már ott vár reá."
(Terry Pratchett)

Bianca Luciano igazán érdekes teremtés. Ezt már akkor tudtam, amikor hat évvel ezelőtt megpillantottam őt az üvegházban a padlástér ablakából. Sokat változott azóta, de emlékeztem rá. Az összes vonására emlékeztem ennyi idő távlatából is. Mondanám, hogy a szépsége miatt, de nem ez volt a fő oka. Inkább az, hogy kibaszott furcsa volt. Az ujjaival finoman végigsimított a rózsák szirmain és egyesével megszagolta azokat, amelyekhez hozzáért. Aztán egyszercsak gondolt egyet és levetődött háttal a kikövezett kis ösvényre, ami kettészelte a két oldalra ültetett fehér rózsák hadát. A hajgumijával játszott a csuklóján, az eget pásztázta és közben mintha énekelt volna, habár esélyem sem volt hallani, hogy mit. Elképzelni nem tudtam, miért csinál valaki ilyet. Arra gondoltam, hogy agyilag nem stimmel vele valami és tutira valamiféle rendellenességgel született, mint én. Annyi különbséggel, hogy én fejben nagyon is toppon vagyok.

Akkoriban volt egy Mallorcai masztiff fajtatiszta kutyám, amit még Olgától kaptam ajándékba, hogy ne érezzem magamat túlzottan egyedül. Az a kutya senki másra nem hallgatott, csak rám. Fajtájából adódóan remek házörző volt, nem szerette az idegeneket és parancsra támadott. Tizenhét éves voltam, amikor Dimitrij száműzött Spanyolországba. Tizennyolc, amikor Belzebub - így hívták a kutyát - hozzám került. Húsz, amikor rátámadott Biancára aznap, amikor először láttam őt. Huszonkettő, amikor Dimitrij fejbelőtte a szemem láttára. Pontosan nem emlékszem, hogy mi volt a kiváltó oka annak, hogy Belzebub megharapta Dimitrij-t, de az biztos, hogy engem védett. Mondhatjuk, hogy meghalt értem.

A legőszintébben mondom, hogy nem tudom, hogy mi lett volna a helyes reakció abban a helyzetben. Olga sírt, mint a záporeső, feltételezem nekem is azt kellett volna tennem. Én egyszerűen csak meredtem a kiterült állatra a nappali tölgyfa padlóján és arra gondoltam, hogy ez a kutya többet tett értem ezen a világon, mint bárki más. Nem hiszem, hogy valaha is lesz még egy olyan élőlény ezen a földön, aki a saját életét adná az enyémért. Összekapartam az élettelen testét, ástam egy sírt és talán akkor éreztem valamiféle szomorúságra hajazó érzést, de annyira halványan, hogy talán csak képzeltem. Onnan tudom, hogy valószínűleg az lehettem, mert egész gyerekkoromban éreztem. Legalábbis ez bizonyos ideig, aztán minden elcsendesült.

Huszonnégy éves voltam, amikor Olga meghalt. Tulajdonképpen neki nem kellett volna velem tartania Spanyolországba, önszántából döntött így. Az üvegházat ő építtette és gondozta, ha nem volt jobb dolgom, néha segítettem neki benne. Azt, hogy miért csak fehér rózsákat ültetett, sosem kérdeztem meg tőle. Nem tudom azt mondani, hogy kötődtem volna hozzá, vagy hogy szerettem, egyszerűen csak elfogadtam, hogy velem van, ahogy azt is, hogy már nincs többé. A rózsákat azóta is gondozom, szerencsére nincs sok dolgom velük. Olga minden szaron elbőgte magát és bizonyára kurva szomorú lenne, ha hagynám elpusztulni a növényeit, szóval... Nem akarom, hogy bosszúból kísértsen. Szeretem a nyugalmat.

A utóbbi két évem csendben telt. A tapasztalataim alapján a legtöbb ember irtózik az ordító némaságtól, muszáj megszólalniuk egy hosszabb hallgatás után, ha pedig egyedül vannak, akkor bekapcsolják a tévét, vagy zenét hallgatnak. Kell, hogy érje őket valamiféle inger, különben félő, hogy szembe kell néznük önmagukkal. A gondolataikkal. A félelmeikkel. A legsötétebb vágyaikkal. Én nem félek magamtól. Tudom, hogy romlott vagyok. Tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok. Csendben tervezgettem. Minden apró lépést, centiről-centire. Nem lehet elsietni a bosszút, ahhoz idő kell.