A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 12 ●

● BIANCA ●

"Éveket élhetsz anélkül, hogy igazán élnél, aztán egyszer csak az egész élet belesűrűsödik egyetlen órába."
(Oscar Wilde)

Maxim Morozovra egyáltalán nem jellemző a heves, impulzív viselkedés. Olyan szilárd, mint egy szikla, amit még egy cunami sem mozdít el a helyéről. A higgadtságáról ódákat lehetne zengeni, és a hidegvérűsége már-már ijesztő.

De most...

A gyök kettes tempója helyett tövig nyomta a gázt a hotelig, és a testéből olyan feszültség áradt, amivel még a holtakat is újjá lehetett volna éleszteni.

Kitágult szemekkel meredtem rá az anyósülésről, és Isten lássa lelkem, nem mertem megszólalni, pedig általában nehezemre esik befogni a számat. Erről van szó. A nagy pofámról. Előadtam a nagy csábítót, most pedig az izgalmamnál, hogy mi fog abban a hotelszobában történni, csak a félelmeim nagyobbak. Ő nem tudja, hogy én még soha nem voltam együtt férfival. Legutóbb a vágy hevében nem is gondolkoztam, mit csinálok, csak csináltam, ezért nem volt semmi hezitálás a mozdulataimban. Ösztönösen jött. De a szex az más. Az egészen más. Főleg úgy, hogy állítása szerint ő nem szokott gyengéd lenni, én pedig nem tudom ez pontosan mit takar. Ami pedig még ennél is jobban aggaszt az az, hogy mi lesz, ha kevés leszek neki. Ha rájön, hogy semmilyen tapasztalatom sincs. Ha rosszul fogom csinálni, ha nem tudok majd neki megfelelni és igazi nő helyett, megint úgy fog kezelni, mint egy hülye óvodást.

Maxim ugyanazon a helyen parkol le, ahol először megálltunk, amikor bejelentkeztünk, aztán határozott mozdulattal berántja a kéziféket. Kiszáll, de én nem mozdulok. Megkerüli a kocsit és feltépi az ajtót az én oldalamon. A karomnál fogva majdhogynem kirángat az ülésből, aztán elkezd húzni maga után.

Még nem telt el elég idő, nem is foglalhatnánk még el a szobát és ennek a recepcióshölgy is hangot ad, miközben Maxim maga után húz a hallon át a liftig. Válaszra sem méltatja a nőt, aki tehetetlenül, hápogva nézi, hogy a liftajtó becsukódik mögöttünk. A szobánk az első emeleten van, Maxim célirányosan elindul a 23-as szoba felé, kezében a kulcsot pörgetve. A szoba ajtaja nyitva van, a közepén takarítószeres kocsi, a szobalány éppen új ágyneműt húz fel. Amikor meglát minket megtorpan, féloldalasan az órára sandít.

- Elnézést, de még...

- Menjen ki! - feleli Maxim spanyolul, jéghideg, ellentmondást nem tűrő hangon.

Szegény lány tipródva áll az egyik lábáról a másikra, én pedig felkapom a fejem, de nem a hangsúlya miatt. Azt mondta, nem tud spanyolul!

- Később visszajöhet, de most hagyjon magunkra!

Maxim megfogja a takarítószeres kocsit, és kilöki a folyosóra, és várakozva pillant a lányra.

- Legalább az ágyneműt engedje meg, hogy felhúzzam.

- Felesleges, pár óra múlva húzhatja le újra - feleli szenvtelen hangon, mire az én arcom totál elvörösödik. Látom a szemközti tükörben.

A lány pillantása ide-oda cikázik köztünk, és amikor leesik neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó, lesütött szemekkel elhagyja a helyiséget. Azért azt még hozzáteszi távozás közben, hogy szóljunk, ha végeztünk. Ez életem egyik, ha nem a legkínosabb szituációja.

Maxim bezárja az ajtót mögöttünk, aztán az ablakhoz sétál és elhúzza a függönyöket, a sötétítővel együtt. A szobára hirtelen félhomály borul. Én még mindig az ajtó mellett ácsorgok, mintha kővé dermedtem volna.