A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 9 ●

● MAXIM ●

"Van, hogy az elme annyi sérülést szenved, hogy az őrület határára kerül. Van, hogy a valóság nem más, mint puszta fájdalom. Hogy megszűnjön a fájdalom, az elme hátat fordít a valóságnak."
(Patrick Rothfuss)

A nap már felkelt, zavarja a szememet a fény, hisz alig aludtam pár órát, de azt is csak kisebb szakaszokban. Nem vagyok jó alvó. A testem állandóan készenlétben áll, az agyam nem tud kikapcsolni. Védekezésre vagyok programozva, mert otthon sosem tudhattam, mi fog történni a következő percben. Nem éreztem soha, milyen nyugodtan aludni.

A tegnapi éjjel pedig egyenesen katasztrofális volt. Nem elég, hogy egy másik maffiacsalád területén kényszerültem éjszakázni, Bianca olyan mélyen aludt rajtam, hogy megmoccanni sem mertem. Lezsibbadt az egész bal karom, a mozdulatlanságtól pedig beállt rajtam a hullamerevség. Időközönként pedig merevedésem lett, amikor Bianca végigsimított a kezével valahol a hasamon, vagy a fejét belefúrta nyakamba. Hihetetlen, hogy már ilyen szánalmas gesztusok is ezt váltják ki belőlem. Egész éjjel néztem, ahogy alszik, amikor éppen nem szenderültem el. Volt időm tüzetesen megvizsgálni minden vonását, és olyan dolgokat vettem észre, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Például, hogy szeplői vannak. A körmei színe a kezén megegyezik a lábkörmei színével. Halványrózsaszínűek. A hasán felcsúszott a pólója, ekkor kiszúrtam a parányi tetoválást a bordáinál. Vivere liberamente. Konyítok valamennyit a spanyolhoz, abból kikövetkeztettem, hogy a szöveg olaszul annyit tesz, hogy szabadon élni vagy szabad élet. A maffialét nem éppen a szabadságról híres, de bizonyára ő máshogy látja, vagy más jelentése van. Aztán kiszúrtam a heget az álla alatt, amit én okoztam és nem álltam meg, hogy halványan végigsimítsak rajta. Bianca ekkor még közelebb húzódott hozzám, a testével gúzsba kötötte az enyémet. A pulzusom minimum felszökött nyolcvanra, az átlagos ötven-hatvan helyett. Okádni tudtam volna magamtól.

Szóval egy szó, mint száz: rettenetesen érzem magam. Gyengének, amiért ezt megengedtem és nem tudtam ellenállni. Nem tudtam elküldeni és ahelyett, hogy kerek perec az ágy szélére húzódtam volna, bámultam őt mozdulatlanul, mint valami idióta. Nem szoktam csalódottságot érezni, mert csak akkor csalódhatsz, ha jót remélsz, de most csalódtam magamban. Ennél sokkal többet vártam magamtól. Főleg úgy, hogy Vittoriónak is szemet szúrt, hogy valamiért Biancát jobban kedvelem a többi embernél, ami nem nehéz ugyan, mert mások maximum csak a semleges kategóriát bírják nálam megütni. Martina például súrolja a mércét, de még nála sem jelenthetném ki joggal, húsz év után sem, hogy kedvelem. Erre jön ez a lány... Ha ezt Dimitrij megtudja, csúnyán visszaélhet a dologgal.

Lentről zajokat hallok, nem lenne rossz megpattani, mielőtt Nicola megérkezne. Nem azért, mert félek tőle, hanem mert előre tudom, hogy feltett kérdéseire nem tudok majd válaszokkal szolgálni. A lánya nem jelent nekem semmit, de mégsem közömbös. Mit mondasz ilyenkor egy apának? Mert nekem fingom sincs. Ha vele vagyok az egészen elviselhető, de ha nincs velem az se baj. Határozottan idegesít, aztán a másik percben vonz az egész lénye. Bántottam, de azt nem hagynám, hogy más is bántsa. Nem adnám érte az életem, de másét elvenném a kedvéért. Nem tudnám megvígasztalni, de azt megtaníthatom neki, hogy kell erősnek lenni. Nem tudok a menedéke lenni, semmi jót nem tudok neki adni, de sok rossztól meg tudnám védeni. Én ismerem a gonoszságot, ő mindenkiben csak a jót látja.

Természetesen attól, hogy nincs ínyemre a vallatás, eszemben sincs valójában megfutamodni. Csak túl akarok lenni az egészen, hogy aztán megtaláljam valahogy Guidót ebben a rohadt palotában és elkezdhessek Vittorio után nyomozni titokban. Szegénynek biztos le fog esni az álla, ha szemtől-szemben állunk majd egymással.