A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 22 ●

● MAXIM ●

"A legpusztítóbb haragot azok tudják kiváltani belőlünk, akik fontosak számunkra. És ugyanakkor ők okozzák a legmélyebb sebeket."
(Esther Mars)

Martina halálhíre futótűzként terjedt el az orosz elit köreiben. Az én dolgom lenne megkeresni és megbüntetni azt, aki kést állított a szívébe, majd kihúzta és hagyta elvérezni az egyik vendégszoba selyemlepedői között.

A Bratva tagok egymásra mutogatnak, mert felröppent a pletyka, hogy Martina keze benne volt Dimitrij halálában. Senki sem tudja hogyan és miként vette rá az öngyilkosságra, de visszatekintve már árulkodó ugyebár, hogy milyen gyorsan túllépett a férje halálán, s bútorozott össze Ruslan-al. Senkiben sem szült gyanút ez az elmúlt tíz évben, de most a szóbeszéd szájról-szájra terjed, és tényként kezelik, hogy valaki revansot vett az egykori Pakhan feleségén.

Senki sem tudja megmondani, kitől származik a pletyka, de az eljegyzési bál óta a feje tetejére állt minden.

Nos, én pontosan tudom, ki engedte útjára ezt a nevetséges - mindemellett persze igaz - szóbeszédet, és azt is tudom, ki ölte meg Martina-t. Minderről egy hete mélyen hallgatok, miközben próbálom elrejteni a pokoli haragomat.

Valakit felelősségre kell vonnom, és persze a delikvens büntetése egyenesen arányos a Martinával történtekkel. Kivéreztetés. Ki mit vet, úgy arat alapon.

Bianca nagyon veszélyes magot vetett el aznap este. Minden kérdésemre választ kaptam, miután belöktem azt az ajtót, majd észrevétlenül visszasétáltam a szalonba, hogy kirángassam onnan őt. Nem akartam pánikot kelteni, és elrontani az estélyt, de kérdőre vonni nagyon is akartam. Csakhogy nyoma sem volt már neki. Amilyen gyorsan érkezett, épp olyan sebesen távozott. Mintha csak egy szemfényvesztés lett volna az egész.

Okosan cselekedett. Őszintén nem tudom, mit tettem volna akkor, ha még a kastélyban találom. A dühöm olyan ijesztő mértéket öltött, hogy abban a szent pillanatban bármire képes lettem volna. Még gyilkolni is.

Az elmúlt egy hétben ez mit sem változott. Sokat köszönhettem Martinának. Nem állítom, hogy a legjobb ember volt, akit ismerek, de mindannyiunknak van egy sötét, veszedelmes oldala, amelyet eltitkol a társadalom elől. Sokszor kiderül, hogy egy angyali arc, egy velejéig romlott belsőt takar. Martina legalább nem próbálta eltitkolni ezt az oldalát, legalábbis előttem nem.

A Bratva óriási nyomást helyez rám jelenleg, ami már a pozíciómat fenyegeti. És én mit teszek ezügyben?

Futok.

A dermesztő hideg a tüdőmig hatol, miközben a hó ropog a talpam alatt minden egyes lépésnél. A cipőm már beázott, hideg veríték áztatja a tapadós felsőm anyagát. Szürkületkor már a fák között szeltem a kilómétereket, hogy kitisztítsam az elmém.

Megérdemelné, hogy iderángassam Moszkvába! Megérdemelné, hogy odadobjam a Bratva szörnyetegeinek, mert tudniillik nálam nagyobbak is ülnek a kerekasztalnál, akik még a saját feleségeiket is karóba húznák, ha a törvény úgy kívánná. Élve szétszednék Bianca-t. Ezt érdemelné, hisz aligha hagyott más lehetőséget. De képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem megy. Emiatt pedig akárhányszor a húgomra nézek úgy érzem, hogy elárulom őt.

Erről beszéltem legutóbb. Bianca megjelenik és máris hibákat vétek. Ha nem vakítottak volna el az érzelmeim, akkor éberebb lettem volna, és nem hagyom könnyelműen felügyelet nélkül. Én idióta! Hisz tudtam, hogy céllal jött ide, hogy-hogy nem raktam össze a képet! Martina még ma is élne, ha nem zavarodom össze a puszta jelenlététől. Ha nem csak a bordó ajkaira koncentráltam volna, hanem arra is, amit mondott vele. Ha nem tévesztett volna meg az égszínkék szeme ártatlan csillogása. Ha nem azt a naív kislányt látom benne, amilyen régen volt. Az a lány eltűnt, és most már olyan, mintha soha nem is ismertem volna.