A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 20 ●

● MAXIM ●

"Gyakran a legmélyebb vágyakból születik a leghalálosabb gyűlölet."
(Szókratész)

10 évvel később

Meghúzom nyakkendőmön csomót, és centire pontosan középre igazítom. Végigmérem magam a tükörben. A szürke öltöny és a hozzáillő nadrág fehér és fekete csíkozása tökéletes összképet alkot a fehér ingemmel, a fekete cipőmmel és nyakkendőmmel. Egy mellény is tartozik a szetthez, de azt már kissé túlzásnak éreztem. Ez az egész kibaszott este egy merő túlzás. Hasztalan és felesleges, de a hagyomány az hagyomány. Volt néhány évem elfogadni, hogy még én sem mentesülhetek minden szabály alól, hiába élvezek tejhatalmat immáron idehaza.

Lángvörös fürtök jelennek meg a tükörben mögöttem. Kecses kezek végigsimítanak a felkaromon.

- Feszült vagy - Az ujjak a vállamban mélyednek, kissé megmasszírozva az izmaimat. Épp az ellenkezője történik annak, mint amit a nő elvár. Csak idegesebb leszek. Még mindig utálom, ha hozzám érnek. Nem fordulok meg, miközben lefejtem az ujjait a vállamról. - Segíthetnék kicsit ellazulni. Csak mondd, mire vágysz.

Amire én vágyok, ahhoz ő kurva kevés...

- Csak essünk túl ezen, Katerina - mormolom, miközben végigszántok a két napos borostámon. Illett volna talán megborotválkozni, de annyira nem érdekel ez az egész, hogy még ezt az apró erőfeszítést sem voltam hajlandó megtenni. Persze a külsőm így is kifogástalan, mindig az. Ezzel palástolom a romlott lelkem. - Irina hol késik?

A mandzsettagombommal vesződve fordulok szembe a félszeg nővel. A sminkje visszafogott és letisztult. A szemhéjfestéke nem feltűnő, éppencsak megcsillannak a fényben az arany csillámdarabok. Hosszú szempillája fekete, ajkán halványrózsaszín szájfény. A ruhája bézs, arany berakásokkal. Szép, és egyszerű. Akárcsak ő maga.

Világosbarna szemeivel kutatóan vizslat, tudja ő jól, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Sem hozzá. Sem a családjához. Lesüti a szemeit, majd finom mozdulatokkal segít becsatolni a gombokat. A vörös haja, amit az anyatermészetnek köszönhet az arcába hullik közben.

- Mindjárt itt lesz, ne aggódj.

Én aztán cseppet sem aggódom. Nem vagyok éppen ideges típus.

Amikor Joszif Vlasova bemutatta nekem a lányát Ekaterina-t, csípőből rávágtam, hogy kizárt. Katerina - én jobb szeretem így hívni - azt hiszem már akkor vérig volt sértve, de hősiesen leplezte, ahogy az elvárható volt tőle. Egy nőnek idehaza nem illik jelenetet rendezni. Joszif nem értette mi bajom van a lányával, hiszen nem csúnya. Egyáltalán nem csúnya, nem mondhatnám. Az összes szempár rám meredt abban a kínos pillanatban, én pedig nagyon igyekeztem nem elhányni magam és azon morfondíroztam, hogy miért utálnak ennyire az égiek... Tudatosan kerülök minden vörös hajú nőt. Mert egyik sem Ő. Senki sem olyan, mint Ő.

Az uralmam alatt feljogosítottam magam arra, hogy rengeteg szabályt megszegjek. Eredetileg nem is találkozhattam volna a nővel, akivel frigybe készülök lépni, szigorú szabály vonatkozott erre korábban, ameddig át nem írtam azt. Szerettem volna alapjaiban eltörölni magát a törvényt, hogy kötelező legyen házasodnom, de ebbe a Bratva már nem ment bele. Már betöltöttem a harminchetedik életévemet, így sokkal tovább húztam ezt, mint bárki más eddig a szervezetben.

Így történt, hogy itt állok Katerinaval talpig díszben, mert az eljegyzési bálunk húsz perc múlva kezdetét veszi. Mert nincs más választásom. Úgy érzem magam, mintha egy kibaszott vonaton ülnék, ami egyenesen a szakadékba hajt és én semmit sem tehetnék, hogy megállítsam. Vagyis, de... tehetnék, persze. Hazugság, hogy nem, hiszen egyszerűen lefújhatnám az egészet, de azzal megszegném a szavam és az egyáltalán nem vallana rám. Mióta átvettem Dimitrij sajnálatos halála után az irányítást, egyszer sem ígértem olyat, amit ne tartottam volna be. Nem kötöttem egy üzletet sem úgy, ha kétes volt a kimenetele, vagy ha nem volt biztos, hogy teljesíteni tudom azt, amit várnak tőlem. Mindig hű vagyok a szavamhoz. Legyen szó üzletről, bosszúról, vagy gyilkosságról. Aki beleköp a levesembe, az megásta a sírját. Van, ami nem változik.