A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 7 ●

● BIANCA ●

"Aki másokat ural, lehet, hogy hatalmas, de aki saját magán uralkodik, sokkal hatalmasabb."
(Lao Tzu)

A házunkat körbeölelő vaskerítéstől settenkedve, csigalassúsággal osonok végig a kikövezett ösvényen a teraszunkig. Ott pedig minden egyes lépcsőfokot úgy teszek meg, mint akinek a fogát húzzák. Nem vár kedves fogadtatás ebben biztos vagyok, mert fel sem hívtam apámat a délelőtt folyamán, ahogy kérte. A fejben már a létező összes kifogást lepörgettem, ami valamelyest szépítheti az éjjeli és a délelőtti kimaradásomat, de egyik sem áll túl erős lábakon. Ezért arra jutok, hogy valójában az lenne a legegyszerűbb, ha most is csak őszinte lennék, ahogy mindig.

Olyan sietősen távoztam Spanyolországból, hogy még a felsőmet sem cseréltem át. Maxim V-kivágású pólójában átlépni a küszöböt elég meredek küldetés lett volna, ezért a hasamnál összecsomóztam az anyagot, így talán kevésbé tűnik fel a szüleimnek, hogy hat számmal nagyobb nálam, és amúgy ez egy férfi póló. Még szerencse, hogy a boxert azért lecseréltem a farmeromra.

Nagyon megalázónak éreztem az egész helyzetet. Amikor realizáltam magamban, hogy Maxim részéről mindez csak egy lecke volt, egy hatalmi játszma, szó szerint kilőttem a pincéből a padlásig, és kapkodva, köszönés nélkül távoztam. Nem tudtam mit kezdeni a szégyenérzettel, ezért a legkönnyebb utat választottam: a menekülést. Nem túl bátor tett, aláírom. A szavai és a cinikus, lekezelő modora lepattannak rólam, az nem hat meg. De a testemet összezavarja, és mivel még sosem kerültem hasonló szituációba, ezt nem tudtam kezelni. A repülőn hazafelé elhatároztam, hogy egy ideig elkerülöm a spanyol régiót. Legalábbi ameddig nem jövök rá, hogyan kontrollaljam magamat a férfi mellett, addig biztosan.

Halkan becsukom magam mögött a bejárati ajtót. Ha szerencsém van, maximum csak Domenico van itthon, aki éppen színeket kever a palettáján, a fülében pedig ordít valami időszámításunk előtti rapzene. Szerintem fogalma sincs róla, hogy nem is voltam itthon.

Nincs szerencsém.

Anya kilép a konyhából, a füléhez szorított mobillal.

- Most jött meg - mondja. - Igen, előtte odaviszem. - Szünet. - Jól van, szeretlek.

Kinyomja a hívást, amit valószínűleg apámmal folytatott le, majd összefonja a karjait a mellkasa előtt és szigorúan mered rám. Elvigyorodom. Nem viszonozza.

- Tizes skálán mennyire vagyok bajban?

- Húsz.

- És apa mennyire ideges ugyanezen a skálán mérve?

- Inkább azt kérdezd, én mennyire vagyok ideges!

- Őő... tizenegy?

- Negyvenkettő!! - vágja rá indulatosan. Na, baszki! - Egy telefont azért megengedhettél volna magadnak, nem hiszem, hogy letört volna a kezed tőle!

- Igen, tudom - motyogom. - Kiment a fejemből.

- Értem, hogy 21 éves felnőtt nő vagy - folytatja tovább. - Nem kell elszámolnod, de a körülményeinkre tekintettel, igenis elvárom, hogy életjelet küldj magadról! Az anyád vagyok, és nem érdekel a lázongásod, ha betöltöd a harmincat, akkor is tudni akarom majd, hogy jól vagy-e!

- Értem, anya, és...

- Nem, nem érted! - Emeli fel a hangját. - Majd akkor fogod megérteni, hogyha neked is lesz egy gyereked! Ha átlagos életet élnénk, nem rázna meg annyira, hogy a lányom kimaradozik, és éli az életét, de mi olyan körökben mozgunk, ahol bármikor megölhetnek, felfogtad? Ez nem csak egy játék! Nem csinálhatod ezt velünk, nem hagyhatsz bizonytalanságban minket!