A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 14 ●

● MAXIM ●

„Amiként a szeretet koronával ékesít,
azonképpen fog keresztre feszíteni is."
(Kahlil Gibran)

Nem igazán szeretek kilépni a komfortzónámból, és szerencsére nem is sokszor kényszerültem elhagyni azt az utóbbi években. Ám a Luciano családnál való vendégeskedés kimondottan súrolja a határaimat.

Négy napja dekkolok Nicola házában, az egyik vendégszobában. Nem igazán volt más választásom, hiszen azt hazudta az apámnak, hogy szemmel tart, szóval a karperecem nyomkövetőjének azt kell jeleznie Dimitrij-nek, hogy állja a szavát. Persze könnyen kicselezhetnénk ezt úgy, ahogy legutóbb, de félő, hogy apám váratlanul beállít ellenőrzés gyanánt. Nem értem, miért nem húzott még vissza Oroszországba. Nem mintha Nicola annyira árgus szemekkel figyelné minden lépésemet. A nap nagy részében itthon sincs, és nem keresi a társaságomat, ha nem muszáj. Nos... én sem az övét, ha már itt tartunk. Ez a feleségéről nem mondható el. Akárhányszor összefutunk véletlenül, tutira megszólít, pedig én jobbára csak mosdóba és a fürdőbe járok ki a szobából, és persze, ha Bianca megy valahova, akkor elkísérem. Alapvetően kibaszott kellemetlen számomra ez a helyzet, és ezt Aisha még megnehezíti azzal, hogy kedves velem és beszélgetni próbál. Múltkor például megkérdezte, hogy mit szeretnék enni vacsorára. Bianca szerint úgy néztem rá, mintha minimum földönkívüli lenne, mielőtt azt válaszoltam volna, hogy nekem tök mindegy. Aztán másnap Bianca rákérdezett nála, hogy melyik a legjobb tisztító a megyében, mert el akartam vinni néhány zakómat, amiket nem lehet mosógépben mosni. Gondolom be is köpött az anyjának, hogy nekem kell a hely címe, mire Aisha ragaszkodott hozzá, hogy elintézze, mondván neki úgyis útba esik, és Nicola zakóit is bedobja akkor az enyémekkel együtt. Nicola nem is hord zakót! Legalábbis én még egyszer sem láttam abban. Ez így duplán gáz, ha csak miattam ment oda.

- Maxim, reggeli! - Bianca bedörömböl az ajtómon, ahogy négy napja minden áldott reggel.

Egyszer sem mentem le közösen reggelizni velük, ahogy vacsorázni sem. Engem már csak a gondolata is feszélyez annak, hogy leüljek velük egy asztalhoz. Biztos nem bánnák, de tőlem egy ilyen helyzet olyannyira idegen, hogy szerintem egy falatot nem bírnék leerőszakolni a torkomon. Ettől függetlenül éhen nem maradok. Bianca minden egyes nap szól ugyan, de tudja, hogy úgysem fogok lemenni, ezért felhozza nekem a reggelit és a vacsorát is.

Nálunk Moszkvában csak a vacsorák voltak megszokottak. Nyilván én nem voltam jelen egyiken sem, de Dimitrij minden este pontban fél nyolckor elvárta, hogy felszolgálják a meleg ételt. Eleinte ő és Mikhail néhány közelebbi emberükkel együtt ültek egy asztalhoz, majd amikor elvette Martinát, ő is csatlakozott. Alkalomadtán a Bratva pár tagja is meghívást kapott. Később sorban megszülettek a lányok, s mindegy mi történt, mindnyájan egy asztalhoz kellett ülniük minden áldott este, szép ruhában, csendben és fegyelmezetten. Inkább kényszer volt, mint meghitt együttlét. Nem olyan, mint itt a Luciano házban. Náluk nincs semmi rendszer időpont terén, össze-vissza esznek, éppen ahogy felkelnek, vagy amikor mindenki hazaér, és mégis valahogy működik. Ha késve is, de senki ki nem hagyná ezt a közös programot, maximum csak ha körülmények úgy hozzák. Például, ha egy másik országban van valamelyikük, mint legutóbb Bianca. Azt sem tudnám képzelni, hogy Dimitrij megengedje a fiának, hogy festékes cuccokban, vagy a lányának, hogy melegítőben üljön le az asztalhoz. Ráadásul az emeleten hallom, hogy olaszul hadarva végig dumálják az időt, amit közösen töltenek, miközben hangosan nevetnek. Idilli kép, ahova én nem illek.