A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 10 ●

● MAXIM ●

"Szeress meg engem koromfeketének, hófehérnek bárki megszerethetne."
(Nyikolaj Vasziljevics Gogol)

14 évvel ezelőtt

Oroszországban a tél nagyon kemény tud lenni, mindent vastag hóréteg borít, és a napi átlag hőmérséklet mínusz 8 celsius-fok körül mozog. Szeretem a telet, főleg azt a ropogó hangot a talpam alatt, amikor bokáig elmerülök a friss hóban. Persze erre nincs túl gyakran lehetőségem.

Bírom a hideget, de ebben a fűtetlen, nyirkos pincében, ahol jelenleg vagyok, elkélne legalább egy kabát és egy vastagabb cipő is. A rövidujjú póló és a melegitőnadrág nem igazán szigetel, a talpamat már nem is érzem a vékony tornacipőben, de Dimitrij nem engedte, hogy melegebb ruhába öltözzek, amikor leküldött ide. Szerinte majd a takarítástól és a favágástól majd úgyis kimelegszem.

Ezeket egyébként nem nekem kellene csinálnom. Legalábbis gondolom az ezernyi alkalmazott közül valakinek biztosan a hatáskörébe tartozik a farönkök hasogatása és a több száz darab szeszesital portalanítása. Ezzel csak még jobban meg akar alázni. Annyit sem érek neki, mint a személyzete, akiket semmibe vesz ugyan, de még hozzájuk is kedvesebben szól, mint hozzám.

Amikor Dimitrij bálokat, rendezvényeket, vagy pókerpartikat szervez, a személyzet innen hozza fel a több tízezer rubel értékű vodkát, pezsgőt vagy gint. Mármint üvegenként kerülnek annyiba. Hallottam, hogy egyszer két szobalány epésen erről pusmogott. Már régen korszerűsítve lett a fűtőrendszer is a házban, régebben a kazán adta a meleget, most már a padlófűtés, de Dimitrij lakrészében és a hatalmas nappaliban van egy-egy kandalló, ami előtt szívesen tölti az idejét a pattogó tüzet bámulva. Az ő kedvéért kell ezeket a szaros farönköket négy felé hasogatnom. Legszívesebben beleállítanám a homlokába a fejszét.

A fejsze nehéz, alig bírom megemelni. Ma még nem ettem, és azt hiszem csak pár korty vizet ittam. Szomjas vagyok, erőtlen, fázom és utálom a sötét helyeket. Ez az egész kastélyszerű palota kívül ugyan a reneszánsz stílusjegyeit hordozza, de belül modern, a berendezésről ordít az orosz elegancia. Mikhail szereti a fényűzést, Dimitrij pedig egyenesen fürdik benne. A pince viszont olyan, mintha a kőkorból maradt volna vissza. Zseblámpával világítok, mert a világitóberendezések nem működnek, vagy Dimitrij nem akarta, hogy működjenek. Az ajtót pedig kívülről kulcsra zárta. Tudom, hogy direkt kínoz. Gyűlölöm a zárt tereket, ahonnan nem juthatok ki. A falak összenyomnak, hiába tágas a helyiség. Minden átkozott nap várom, hogy mivel keseríti tovább az életemet. Csak akkor van némi nyugalmam, amikor napokra eltűnik munkaügyben vagy kaszinózni. Persze, akkor is árgus szemekkel figyeltet, és valószínűleg parancsba adta a házvezetőnőnek, hogy ha nincs itt, akkor se kapjak annyi ételt, hogy jól is lakjak.

A fejsze hangos koppanással a földön végzi, a hátamat a hideg betonfalnak vetem és lassan lecsúszok földre. Órák óta idelent vagyok, talán fél napja is, nem tudom. Az időérzékemet már elvesztettem, szóval fogalmam sincs pontosan mennyi ideig tartott, míg az összes üveget fényesre pucoltam. Az tuti, hogy már késő délután lehet, és biztos, hogy éjjelbe fog nyúlni, mire végzek a hatalmas farakással.

A bal karom veszettül fáj, minden egyes lendületvételkor éles fájdalom nyilal a felkaromba. Összeszorítom a fogam és próbálom ellazítani a végtagjaim.

Szomjan halok.

Feltápászkodok a földről és a szemközti, faltól-falig húzódó ajtó nélküli szekrénysorhoz lépek. Nyolc vastag, tömörfa polcon sorakoznak az alkoholos italok, végeláthatatlan mennyiségben. Létrára kellett állnom, hogy a két felső szintet elérjem. A pince jobb sarkában áll még három borosállvány is.