A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 32 ●

● BIANCA ●

"Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt."
(Alexandre Dumas)

Maxim olyan erővel szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai. Nem engedett vezetni, hisz észrevette milyen fáradtan csoszogok a parkoló felé, de a kinerültségem jócskán elpárolgott, mióta őt megláttam. Annyira boldog voltam, de most... határozottan úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Maxim kőmerev és feszült. Az első jellemvonás nem újdonság, de a második annál inkább. Olyan, mint egy időzített bomba. Tik. Tak.

- Honnan tudtad, hogy hol keress? - kérdezem lazán, mintha nem csak oldani akarnám a feszkót egy kis csevellyel.

- Említetted az egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy elég szar beosztásod lesz ezen a héten.

- Az már több, mint egy hete volt! - hüledezek. - És konkrétan csak elhadartam az egészet!

- Miért számít, hogy mikor mondtad és milyen stílusban? - pillant rám kérdőn, és komolyan én érzem magam hülyének, hogy egyáltalán meglepődök azon, hogy megjegyezte.

- Én meg naponta csekkolom a beosztást, mert félő, hogy elfelejtek bemenni dolgozni...

Maxim halkan felprüszköl, de lusta mosolyra húzódik a szája. Elbűvölve bámulom a profilját, mintha valami varázslatot szórtak volna rám. Olyan ritkán mosolyog, de amikor megteszi, mindig hatalmasat dobban a szívem.

Maxim csigatempóban halad, és egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre leparkol a kis lakásom előtt a padka mellett. Ha én vezettem volna, már tíz perce itthon lennénk, de valamiért úgy érzem, hogy a késleltetés ezúttal szándékos volt a részéről. Belépve a lakásba már nem bírom tovább tűrtőztetni magam.

- Na jó, mondd el, hogy mi folyik itt! - fordulok vele szembe azonnal, még a cuccaimat sem pakolom le.

- Fáradtnak tűntél, nem akarsz inkább pihenni egy kicsit? - kérdezi, és közben leveszi a táskát a vállamról. Aztán a kabátomat is, és mindvégig kerüli a pillantásomat.

Annyira furán viselkedik, hogy komolyan mondom ver a víz, hogy már megint milyen csapást mértek ránk az égiek, ha még ő is ennyire befeszül attól, hogy közölnie kell a hírt. Nem sikerült meggyőzni Katerinát? A Bratva a fejére vadászik? Az én fejemre vadásznak? Mégis lesz esküvő? De ha nem lesz esküvő, akkor hogyan lesz minden más? Úgy döntött, hogy mégsem kellek neki, és nekünk sosem adatik meg a boldog vég?

- Nem, már nagyon is felébredtem - mondom, amikor már a cipőmet is lerúgtam magamról. - Valami nagy gáz lehet, mert úgy nézel rám, mint aki menten elhányja magát és ez állati para tőled. A kétségbeesés nem a te asztalod szivi, szóval mi történt?

Maxim összeráncolja a homlokát. Nem tudom, hogy a becézés miatt, vagy mert rávilágítottam arra, hogy arca már nem olyan, mint egy acélmaszk, amely elrejt minden érzelmet.

- Mi van már, Maxim? Halálra rémítesz! - A kezem finoman a vállára csúszik, ő pedig mint egy kőszobor csak bámul rám, mintha elvitte volna a cica a nyelvét. - Beteg vagy? Gyógyíthatatlan? Felcsináltál valakit és kiderült, hogy van egy gyereked? Mégis elveszed Katerinát? Jesszus, impotens lettél?

- Baszki, dehogyis! - vágja rá hirtelen. Azt hiszem az impotenciánál elszakadt nála a cérna, pedig hülyeség volt ilyesmit feltételeznem, hiszen tisztán éreztem a vágyát a parkolóban, amikor a kocsimhoz préselt. - Semmi ilyesmi.

Tovább sorolom a hülyébbnél hülyébb elképzeléseimet remélve, hogy ezzel olyan szinten kiborítom, hogy megtörik a némasága. Éppen egy őrült feltevés közepén járok, miszerint belépett egy sátánista szektába és kecskéket áldoz fel, amikor végül kirobban belőle, amin annyit rágódott, mert már nem bírja tovább elviselni a hülyeségeimet.