A fattyú [Halálos ítélet III.]

Előszó

● ELŐSZÓ ●

„ Aki szörnyekkel harcol,
az vigyázhat a legkevésbé, hogy mindeközben ő is azzá válik.
És ha sokáig nézel a mélységbe,
az visszanéz rád.”
(Nietzsche)

Már a fogantatásom pillanatában meg volt pecsételve a sorsom. A szülőanyám az első két csíknál eldöntötte, hogy nem tart rám igényt, de annyira mégsem volt kegyetlen, hogy már az anyaméhben elvegye az életem. Azt hitte, Isten megbocsát majd, ha szimplán csak odaajándékoz az Ördögnek, akit az apámnak kellene neveznem. Tulajdonképpen sokkal nagyobb szerencse lett volna, ha meg sem születek.

A házvezetőnő szerint hatalmas hóvihar tombolt Oroszországban azon a napon, amikor megtalált engem a kastélyszerű palotánk küszöbén egy mózeskosárban. Ennek ellenére elmondása szerint egy könnycseppet sem ejtettem, csak bámultam rá a nagy szemeimmel, amelynek íriszei olyan vilagosak voltak, mint a homlokzatról lelógó jégcsapok.

Ekkor talán még lehetett volna esélyem, hogy normális ember váljon belőlem, ha Dimitrij Petrenko úgy döntött volna, hogy bead egy árvaházba. Úgy hiszem csak azért nem tette, mert a nagyapám, Mikhail Petrenko meg akarta büntetni a felelőtlen viselkedése miatt. Számára a büntetés én magam voltam. Onnantól kezdve nem voltam más apám szemében, mint egy hiba, ami örökké kísérti.

Azt hiszem itt kezdődött minden.
Így váltam azzá, aki ma vagyok.

Olga - a nevelőnőm, aki anyám helyett próbált anyám lenni - mindig azt mondta, úgy nézek ki, mint egy angyal. A bőröm világos, mintha halott lennék, a kék szemem csecsemőkorom óta zöldeskékké változott, emellé társul a sötét hajam. Ez a kombináció a legtöbb nő számára kimondottan vonzó, tehát mondhatni a külsőm tökéletes. Belül viszont rothadok. A vérem sötét, mint a szurok és a szívem helyén valószínűleg csak egy üres váz van.

Apám még csak elnevezni sem volt hajlandó, házon belül egyszerűen fattyúnak hív. Végül nagyapámtól kaptam a Maxim nevet. Zabigyerek lévén szerintük nem vagyok jogosult a Petrenko vezetéknévre. A Morozov nagyagyám leánykori vezetékneve.

Dimitrij bánatára én, a fattyú az egyetlen fiú utódja. A három törvényes gyereke mind lány lett. Ezt hívják talán karmának.

Az évek alatt rájöttem, hogy rosszul vagyok összerakva. Nem emlékszem, hogy valaha is mosolyogtam volna. A tükör előtt néha gyakoroltam, de furcsán éreztem magam tőle, ezért nem próbálkoztam többet. Gyerekként tele voltam dühvel és kétségbeeséssel, de ha ezeknek teret adtam, apám csak idegesebb lett rám, mert amikor eluralkodtak rajtam az érzéseim valamiért nem tudtam rendesen beszélni. Összeakadt a nyelvem, a szavak furcsán törtek utat belőlem és megesett, hogy a tehetetlenségtől elsírtam magam. Hét éves voltam, amikor büntetésből Dimitrij bezárt két napra az egyik szekrénybe emiatt.

Sokáig féltem a sötétben, de hamar rájöttem, hogy az igazi sötétség bennem lakozik és nincs fény az alagút végén.

Soha többet nem sírtam.

Soha többet nem voltam dühös, kétségbeesett vagy zavart.

Soha többet nem éreztem semmit, egyszerűen semmi sem tudott kizökkenteni az egyensúlyomból. Mindent feketének láttam, semmi sem volt színes. Ez pedig nekem tökéletesen megfelelt.

Pontosan ezért, soha egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy egy nap valaki miatt Dante poklának mind a kilenc körét újra végigjárom.

Évek óta először tudott valaki érzelmeket kicsikarni belőlem. Feltételezem most azt hiszed, hogy a jégszívem felolvadt és beleszerettem valakibe, aki megtöltötte a világomat színekkel. Tévedsz. Az én világom ugyanolyan sötét maradt, és ez a fekete mocsár őt is maga alá temette végül. Belőlem nem lett sem grál lovag, sem hős, sem szőke herceg, és nem is kellett annak lennem, hisz ő a szörnyetegeket szerette.

Ezt a valakit Bianca Aurora Lucianónak hívták.

A magam módján talán szerettem őt, de éppen csak annyira, amennyire gyűlöltem.