A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 21 ●

● MAXIM ●

"Az ég nem ismer nagyobb dühöt, mint amikor a szerelem gyűlöletté válik."
(William Congreve)

- Apa meghalt, Maxim. - Bianca hangja halk és nyugodt. Megfagyasztja bennem a vért.

Ez váratlanabb fordulat, mint Bianca jelenléte. Ilyen hosszú idő után már bevallhatom, hogy tulajdonképpen kedveltem Nicola-t. Végül nem lett igaza, aznap este a két hordó előtt ülve láttuk egymást utoljára, és rengeteg tanácsot megfogadtam abból, amit akkor mondott. Fogalmam sincs mennyire változott meg a véleménye rólam, miután leléptem. Nem tudom, hogy ő is meggyűlölt-e végül, de úgy hiszem, nem. Nicola jó ember volt, akinek az önteltségénél, csak a szíve volt nagyobb.

- Sajnálom. Kedveltem apádat. - mondom őszintén, de Bianca aligha hisz a szavaimnak. Szkeptikusan felhúzza a szemöldökét. - Beteg lett?

- Nem - Bianca indulatosan megrázza a fejét. A pezsgőspohara halk koccanással landol az üvegasztalon a hamutartó mellett. Ugyanonnan felkapja a kistáskáját. - Megölték.

Úgy tűnik, végül mégis elhagyta a szerencséje...

- Ki tette?

- Alig pár hónappal azután történt, hogy te elmentél - közli ridegen, majd lassú léptekkel elindul felém. - Tipped sincs?

- Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni.

Csak ki kellene nyújtanom a kezem, és megérinthetném az arcát. Ennél tovább nem merészkedik, de ígyis felkavar a közelsége. Megint ugyanaz a nóta, és gyűlölöm ezt az egészet. Utáltam ezt a nőt azért, mert szerettem. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, nekem könnyű volt, de én is megjártam a poklot. Többször is. Mindig azt mondják, annak a nehezebb, aki marad és nem annak, aki megy. Vitatkoznék, de máig teljes bizonyossággal állítom, hogy így volt a jó. Helyesen döntöttem akkor is, ha ezt Bianca sosem fogja megérteni.

- Nem, persze, hogy nem... - Szarkasztikus hangnemére halványan megemelkedik a szemöldököm. Felém nyújtja a karját. - Megtennéd?

Lepillantok, hirtelen fogalmam sincs, miért nem szúrtam ki ezt eddig. Talán mert nem a kezeit bámultam. A nemesacél karperec, amit tíz éve a csuklója köré kattintottam, már jócskán megkopott, mondhatni elrontja a gyönyörű összképet. Valamiért automatikusan a nyakára pillantok. A nyaklánc már nincs ott. Azt le tudta venni.

- Guido mindent megpróbált, de olyan betonbiztos rendszert alkotott, amit még ő maga sem tudott feltörni. Hiába próbálta hatástalanítani vagy lemodellezni az ujjlenyomatodat. Ezer féle módon próbáltam már leszedni magamról - Bosszúsan magyarázkodik. - Idővel beletörődtem, hogy csak te oldhatod fel, ha majd egyszer újra találkozunk.

- Ez úgy hangzik, mintha eltervezted volna a találkozást - Kutatóan fürkészem az arcát, miközben a hüvelykujjamat a karperechez érintem. A zár azonnal felold, hangosan koppan térkövön kettőnk között. Egyikünk sem hajol utána.

- Ki tudja, talán úgy volt! - feleli félvállról, majd szándékában áll kikerülni engem. Elkapom a karját. Mégis mit képzel? Tudni akarom, miért van itt!

- Nem gondolod, hogy faképnél hagyhatsz, ugye? - kérdezem jegesen, de az ujjaimat perzseli a selymes bőre a hideg ellenére is.

- Miért, azt hiszed, csak te teheted meg? - A hangja csípős, ívelt szemöldöke megemelkedik a szavaival egyidejűleg. Az ajkait összepréseli, szemeiben düh villódzik. Esélyesnek látom, ha egy rossz szót szólok, a tenyere az arcomon csattan, én viszont legszívesebben nekipréselném az erkély hatalmas üvegajtajának és addig tépném a száját, ameddig a haragját fel nem váltaná a kéjvágy.