A fattyú [Halálos ítélet III.]

● 23 ●

● BIANCA ●

"Ki-ki a saját életének ördöge, és csinál belőle poklot."
(Oscar Wilde)

A félelem csak akkor izgalmas, amikor te vagy a vadász. Ha viszont üldözőből prédává válsz, már nem akkora buli. Őszintén bevallom, én sok mindentől féltem életem során, és még sok dolog van, amitől rettegek. Régebben a kishitűségem okozta a legtöbb szorongást, az államvizsgám előtt például majdnem elhánytam magam, és meg voltam róla győződve, hogy nem fog sikerülni. Amikor Nino rám bízta a szervezet irányítását, folyton azon idegeskedtem, hogy elrontok valamit, ami mindannyiunk vesztét okozza majd. Amikor először fogtam szikét műtőben, pánikroham kerülgetett és el kellett számolnom tízig, hogy ne remegjen a kezem. Ezeket a félelmeket nagyrészt leküzdöttem a sok-sok év alatt, és valójában az arcomon sosem látszott a kétkedés halvány szikrája sem. Csak mentem és mentem előre, mint egy robot. Az orvosin tényleg azt hitték, hogy az is vagyok. Nappal tanultam, éjjel drogot csempésztem. Ha nappal kellett intéznem az ügyeket, akkor éjjel tanultam. Mai napig így van ez, csinálom a dolgom, mint egy gép, mert nem akarom, hogy a világ lelassuljon körülöttem. Nem akarok megállni.

Az ilyen apró félelmeim mellett persze mindig ott volt az, amitől a leginkább rettegek. Hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. Tudom, hogy előbb-utóbb majd bekövetkezik, hisz ez az élet rendje, én mégsem akarok szembenézni ezzel. A családom mindig erős hátszél volt számomra, és csak azért lehetünk még mindig talpon, mert összezártunk és megvédtük egymást.

Érdekes mód most, amikor erős a gyanúm, hogy a halálomba sétálok, egy cseppet sem szorongok. Hisz tudom, hogy mindenki más biztonságban van.

Domenico csak azt hajtogatta, miután felhívtam, hogy na látod basszameg, én megmondtam! Már attól kibukott, hogy Maxin átlépte az országhatárt, el tudom képzelni, hogyan reagált volna, hogyha elmondom neki, hogy kénytelen vagyok vele tartani Oroszországba, mert az az ára annak, hogy neki ne essen bántódása. Természetesen eltitkoltam előle, azt mondtam, hogy csak tisztázzuk a helyzetet. Nem tudom, Domenico miért hitte el a silány magyarázatomat, hisz mindketten jól ismerjük az oroszokat. Ők aligha beszélgetnek, ha megtámadják őket. Valószínűleg a figyelme teljesen a kiállításra fókuszál, ezért elsiklott a dolgok felett. És ez igy van jól. Nem akartam ennél is nagyobb nyomás alá helyezni, nem akartam, hogy lemondja ezt az utat is miattam, azt meg főleg nem, hogyha velem bármi történik, akkor magát okolja. Nyugalommal tölt el, hogy mire felszáll a prágai járatra, én már félúton leszek Moszkvába.

Maxim nem aprózta el, Palermo legelőkelőbb szállodájában szállt meg. A jelenlegi kinézetemmel cseppet sem illek ide, az emberek lekezelő pillantása meg is erősíti ezt a gondolatomat. A mutatós hölgy a recepciós pult mögül kihajolva utánam szól, amikor elhaladok előtte a liftek felé.

- Elnézést, segíthetek valamiben, hölgyem? - A hangsúlya kedves ugyan, de ahogy végignéz rajtam, az már cseppet sem.

- Egy szállóvendégüket látogatom meg.

- Mondana egy szobaszámot kérem, hogy felszólhassak?

Halkan felsóhajtok. 14 órát húztam le a sürgősségin, csak arra volt energiám, hogy lemossam magamról a fertőtlenítő bűzét, és felvegyek valami kényelmes ruhát, amiben talán nem fagyok halálra Moszkvában. A szemem karikás, sápadt vagyok, a szám pedig csúnyán duzzadt, mert túl sokat harapdáltam. A türelmem pedig véges, főleg, ha úgy kezelnek, mint valami betörőt.

- Ötödik emelet, 222.

- Ó! Ez a legnagyobb lakosztályunk! - A lányka döbbenten rám pillant, majd vissza a képernyőre.