Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

Prológus

– Tiszteletlen tróger!

Az idős nő üvöltésére többen megfordultak, a gördeszkáján száguldó, éppen letrógerezett fiú viszont azon töprengett, vajon miért őt gondolják tiszteletlennek, amikor igenis szabályosan közlekedik. Szeben a bicikliúton gurult, mindent megtett, hogy biztonságosan kikerülje a kutyáját sétáltató nénit, arra azonban nem számított, hogy a póráz nélkül szaladgáló yorkshire terrier gondolkodás nélkül felé iramodik, amint meglátja. Csak a szerencsén múlott, hogy nem ment át az apró jószágon, aztán nem hajtott neki a gazdájának.

A zebrához érve megállt, gördeszkáját a kezébe vette, és türelmesen megvárta, hogy az autósok átengedjék. A hatalmas, sárga épület előtt már rengeteg diák várakozott. A gólyák ünneplőben, mások csak kicsivel szebben öltözve, a végzősök pedig a mindennapi ruhájukban. Egy ember azonban mindenki közül kilógott.

Ani hálós neccharisnyát, fekete, acélbetétes bakancsot, és egy hosszú, szintén fekete ruhát viselt, aminek szoknyarésze combja közepéig fel lett vágva mindkét oldalon. Hosszú, sötét tincsei egyenesre vasalva omlottak a vállára, ajkait fekete rúzs, szemhéját füstös púder fedte, ami gyönyörű kontrasztot adott hófehér bőrének. Általában komor arcára mosoly költözött, amikor meglátta Szebent, karját pedig már előre ölelésre tárta.

Csókkal köszöntötték egymást, majd kéz a kézben léptek be a gimnázium ajtaján. Szeben nosztalgiázva nézett végig az aulában kiállított parafa tábla előtt sorakozó gólyákon. Tisztán emlékezett rá, milyen félelmetes élmény volt három éve ott állni, aztán azzal a kevés iránymutatással elindulni a lépcsőn felfelé, hogy megtalálja az osztályát. De amikor belépett a termébe, és leült az egyetlen szabad helyre, úgy érezte, végre ő is ugyanolyan normális tinédzser, mint bárki más.

Sosem hangoztatta, de a többiekkel ellentétben Szeben imádta a gimnáziumot. Egy rejtekhelyet jelentett neki, szentélyt, ahová el tudott rejtőzni az otthona elől, ha kezdett az agyára menni a szobatársa, vagy bárki más. A nevelője sosem értette, miért akart Szeben gyakran egy órával hamarabb beérni, vagy miért jár haza este hét után, de valahányszor rákérdezett a fiúknál, csak kitérő válaszokat kapott. Szeben nem akart panaszkodni olyan apróságok miatt, mint "Joci megint átállt bőrlégzésre, és be nem áll a szája" vagy "hülyét kapok a zöld falaktól, mert egy kórházra emlékeztetnek". Nem akart hálátlannak tűnni, elvégre maga is tudta, mekkora szerencséje volt, hogy ebbe a nevelőotthonba került, nem pedig egy olyanba, ahol akár hat gyerekkel kellett volna osztoznia egy szobán. Neki csak Jocit kellett elviselnie, és az időnkénti szófosásait.

– Azt hittem, színesre akarod – túrt Szeben kiszőkített tincsei közé Ani.

– Akarom is, csak még nem tudom, milyenre. Ha befestem, egy ideig biztosan maradnom kell annál a színnél, ezért jól át akarom gondolni, mi illene hozzám.

– Én a feketére voksolok.

– Mert mi másra? – nevetett Szeben, majd átkarolta barátnője vállát, hogy magához húzhassa, egy csókot nyomjon az arcára.

Még mindig furcsán érezte magát az ilyen érintésektől. Egy hónapja jártak már együtt, és korábban is hasonlóan közel álltak egymáshoz, Szebent mégis enyhe kényelmetlenség fogta el, amikor romantikus próbált lenni Anival. Nem tudta, jó döntés volt-e belemenni egy kapcsolatba, amikor még az előző is alig tette túl magát. Akkor azt gondolta, igen, ám ahogy telt az idő, és a mellkasában érzett szorítás cseppet sem javult, ő fokozatosan kezdett kételkedni. De nem panaszkodott. Mindig szép lánynak gondolta, szerette őt, csak azt nem tudta, barátian vagy szerelmesen. Majd az idő eldönti, gondolta minden elbizonytalanodás után.