Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

22. fejezet (2/2)

A szíve hevesen vert az izgalomtól. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki az első fülbevalóját készült megkapni. Bár ő tizenhat éves volt, amikor kiszúratta a fülét. Sosem felejtette volna el, mennyire élvezte, hogy a szülei szinte levegőt sem kaptak a felháborodottságtól, amikor meglátták. Imádta felzaklatni őket, aztán csak nézni, ahogy légszomjasan tátognak.

– Minden rendben? – Val kíváncsian nézett rá a válla fölött.

– Persze.

– Szorítsz. – Otisz karjára csúsztatta az ujjait, mire ő egyből enyhített a fogásán.

Nem akarta megfojtani Valt, az izgalom miatt azonban egyre többször kapta magát azon, hogy erősebben fogja a nyakát, mint kellene. Még induláskor vette őt a hátára, Otisz pedig eleinte nem értette, miért tette, ám amikor már húsz perce mentek hegynek felfelé, már hálásnak érezte magát érte.

A többiek előttük mentek. Úgy beszélgettek, mintha nem is azért jöttek volna, hogy átváltoztassák őt vérfarkassá. Izgult, kicsit talán félt is, de mindennél jobban akarta, hogy sikerüljön a dolog.

– Farkasként is szeretni fogsz? – súgta félénken Valnak.

– Mindig. – Szerelme mosolyogva válaszolt, majd pár másodpercre Otiszénak döntötte a fejét. – Ti amo, cuore mio! Per sempre e in eterno.

Val megállt. Fejét hátrafordította, amennyire csak tudta, Otisz pedig kapkodva megcsókolta őt.

– Val! – Anikó szigorúan szólt rájuk, amitől egyből elengedték egymást. – Mindjárt ott vagyunk. Akkor majd csókolgathatod, amíg mi összekészítjük a dolgokat.

Amint az alfa elfordult, Val még egyszer gyorsan Otisz ajkaira nyomta a sajátjait, mielőtt követte volna a többieket. Öt perccel később csakugyan megérkeztek, bár Otisz ezt csak abból tudta megmondani, hogy mindenki megállt egy vastag fa mellett, Val pedig letette őt. Aztán szaván fogta az alfáját, magához húzta őt, és egy hosszú csókba vonta. Otisz boldogan karolta át párja nyakát, még lábujjhegyre is állt, hogy még közelebb kerülhessen hozzá, ám amikor lánccsörgést hallott a közelből, értetlenül és kicsit rémülten fordult oda. Anikó és Zsil egy vaskos láncot vezettek a vastag fa köré.

– Az minek? – kérdezte sápadtan Otisz.

– Megelőzés. – Anikó magához intette őt, és amint Otisz odament, az alfa az ingéhez nyúlt, óvatosan elkezdte kigombolni rajta. – Még sosem változtattam át senkit, úgyhogy nem tudom, mennyire lesz rád hatással, hogy itt vagyok melletted. Ha esetleg elvadulnál, ezek segítenek majd visszafogni. – Anikó levette róla az inget, majd a csuklójára tette a két túlméretes bilincset. – A nadrágot le akarod venni, vagy inkább maradjon?

– Nem vagyok szégyenlős. – Otisz a vállát vonogatta, mire Val közelebb ment hozzá, hogy kisegítse a ruhadarabból. – Meg inkább leszek fehérneműben, mintsem tönkretegyem a ruháimat.

– Csini alsó – nevetett Zsil, miközben Val leguggolt, hogy átbújtassa Otisz lábát a letolt nadrág szárán, ezzel felfedve a többiek előtt Otisz rózsaszín alsónadrágját.

– Mi ez a gatyamániád, öreg? – Szeben értetlenül fordult Zsil felé, amiben Koni is követte. – Múltkor az enyém, most Otiszé...

– Nem t'om. – Zsil viszont csak a vállát vonogatta. – Nálad a hangulatodat próbáltam oldani. Otiszt meg gondoltam, megnevettetem, mert úgy remeg szerencsétlen, mintha mindjárt epilepsziás rohamot kapna.

– Azért remegek, mert fázom. – Otisz a karját széttárva nézett Zsilre, majd végig is mutatott magán, hogy a másik srác biztosan lássa a testére kiülő libabőrt. – Ti mind pulcsiban vagytok itt, én meg egy szál semmiben.