Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

3. fejezet

Még mindig alig hitte el. Amint hazáért, azonnal takarítani kezdett, még olyan felületeket is rendbe szedett, amik amúgy nem is igényelték, mosogatás közben pedig elgondolkodott azon, hogy talán a függönyöket sem ártana kimosni. Bármit szívesebben csinált volna, csak gondolkodnia ne kelljen.

Szeben élt. Ha az a vérfarkas át is változtatta, legalább nem ölte meg. Nem mert hinni a szemének, amikor felismerte őt a moziban, aztán amint beigazolódott, hogy tényleg ő az, úgy érezte, mintha kicsit belé is visszatért volna az élet. Hét éve mosolygott utoljára annyira őszintén, és még a szokottnál is jobban gyűlölte Károlyt, amiért olyan szemét módon viselkedett szegény Szebennel. Sírni támadt volna kedve, amikor a srác felállt mellőle, majd szó nélkül elhagyta a mozitermet.

Még mindig égett az arca a pofontól, amit Károlytól kapott, miután beléptek a lakásba. Fülében ott visszhangzott minden sértés, amiket a vőlegénye a fejéhez vágott, amiért Szeben becenéven szólította. Te szutyok ringyó! Hogy hagyhattad, hogy így megszégyenítsen? Azért van neved, hogy az ilyen senkik azt használják. Ha megtudom, hogy akár csak egyszer hozzád ért, megfojtalak, érted?

Öt év alatt már hozzászokott ehhez a bánásmódhoz, legbelül azonban reménykedett, hogy egyszer lesz alkalma elmenekülni. Otisz annyiszor könyörgött már neki, hogy csak hagyja ott azt a tuskót, intsen be a szüleiknek, aztán költözzön hozzá, de eddig sosem merte megtenni. Ám amint újra láthatta Szeben arcát és ártatlan őzikeszemét, legszívesebben ő is felállt volna a fiúval együtt, hogy otthagyja a neki kijelölt férfit, és azt az embert kövesse ezentúl, akinek élete legboldogabb pár hetét köszönhette. Nagyon remélte, hogy Szebennek feltűnt, mi történik vele, mert róla tudta, hogy még Otisznál is keményebben próbálkozna, hátha sikerül elhoznia őt Károlytól.

Amint elzárta a csapot, hirtelen érezte, ahogy valami rezegni kezd a zsebében. Izgatottan vette elő a telefonját, amin bár egy ismeretlen szám villogott, ő mégis úgy érezte, tudja, ki keresi. Legalább is, mindennél jobban remélte, hogy tényleg ő az.

– Szia Ditke. – És csakugyan Szeben hangja hallatszott a vonal túlfeléről. – Tudom, ez egy kicsit fura, meg talán ijesztő is, de esküszöm, jó szándékkal kerestem meg a számodat! Mármint láttam, hogy segítségre van szükséged, és biztos akartam lenni benne, hogy biztonságban... Oké, ez egyre szarabbul hangzik. Inkább felejtsd el ezt az egészet! Kezdjük elölről! – Hirtelen úgy csinált, mintha éppen visszafelé beszélne, mire Ditke halkan felnevetett. – Szia Ditke! Hogy vagy mostanság?

– Honnan is van meg a számom? – Egy sunyi mosollyal hallgatta a telefonban beállt csendet, amit pár másodperccel később hangos kutakodás zavart meg. – Most mit csinálsz?

– Ásót vagy kötelet keresek.

A válasz hallatán Ditke majdnem hangosan elnevette magát, ám még időben eszébe jutott, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet. Ha Károly meghallja, képes lett volna átjönni hozzá, aztán kitépni a kezéből a telefont, és miután kideríti, kivel beszél, megint ajándékoz neki pár lila foltot, esetleg kisebb sebeket is.

– Hová lett az a srác, aki félelem nélkül szerenádozott nekem? – Egy mély sóhaj hagyta el a torkát, ahogy visszagondolt arra a gyönyörű naplementére, a fület dédelgető dalra, és Szeben féloldalas mosolyára, aminek már az emlékétől is kicsit belehalt a boldogságba.

– Talán Lengyelországban hagytam.

– Mit kerestél Lengyelországban? – Azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. A szíve belefájdult a tudatba, hogy Szeben nem csak végig életben volt, de még utazgatott is, amíg ő hat éven keresztül gyászolta.

– Tudunk valamikor találkozni? – A té hangot furcsán ejtette, amiből Ditke azonnal rájött, megint a száját rágta. Idegesnek hangzott. Talán egyenesen félt. – Nagyon, nagyon sok dolog történt az utóbbi időben, sokáig menekültem, és nem tudnék most egy telefonbeszélgetés alatt mindent elmesélni. Pláne nem úgy, hogy az a díszhím is biztos ott van valahol.