Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

7. fejezet

Örült, hogy végre újra Szebennel lehet. Meg merte volna kockáztatni, hogy neki hiányzott a legjobban, de ezt senki előtt nem emlegette volna. A többiekkel ellentétben ő nem csak egy barátot veszített azon a napon. Öt évvel ezelőtt újra elárvult, amikor Szeben eltűnt. Az egyetlen személy, akit teljes őszinteséggel a családjának tudott mondani, egyszerűen kisétált az életéből, és ahogy teltek a napok, egyre mélyebben érezte, hogy vissza sem fogja kapni soha. Minden fejlődése, amit addig a pontig elért a szorongása legyűrésében, aznap köddé foszlott. Sőt, még mélyebbre zuhant a szakadékban.

Aztán meglátta Szeben az aluljáróban, és hirtelen megint színes lett a világ. Nem tudta, meddig ölelte, de még azt sem érezte elégnek. Kimondhatatlanul örült, amikor Val felajánlotta, hogy Szeben költözzön be hozzájuk. És amikor megkérte őt, hogy maradjon vele a szobában, amíg elalszik, végre kezdte elhinni, hogy nem csak álmodik. Rengeteget változott, sok sérülést szerzett, ám csak az számított, hogy végre újra vele lehetett. Ha Valnak nem is lett volna dolga, ő akkor is addig akadékoskodott volna, mígnem ő kísérhette volna Szebent dolgozni. Bármit megtett volna, hogy mellette lehessen egy napot. Hogy visszakapjon mindent, amit évekkel ezelőtt elveszített vele.

A főnök felajánlotta neki, hogy bemehet az irodába olvasni, amíg a munkaidő tart, ő mégis úgy döntött, szeretne kint maradni Szebennel a pult mögött. Nem sokat tudtak beszélgetni, Koni mégis úgy érezte, számára tökéletesen elég, amit kap. Tetszett neki, ahogy Szeben koncentrált egy-egy ital elkészítése közben. Olyankor mindig kicsit ráncolta a homlokát, szemöldökei közt halvány mélyedések rajzolódtak ki, ajkai enyhén elnyíltak egymástól, barna szemében pedig elhatározottság csillant, mintha mindenképpen tökéletes koktélokat akarna kiadni a keze közül. Egyszer nem látszott olyan szépen az elválasztás az ananászlé és a mentaszirup között, és akkor látni lehetett az arcán, mennyire zavarja, hogy így kell átadnia a poharat a vendégnek.

– Biztos, nem unatkozol? – Egy újabb férfi kiszolgálása után Szeben Koni felé fordult, aki eddig a pultra támaszkodva figyelte őt.

– Megvagyok – vonta meg a vállát. – Igazából még tetszik is a hely.

– Az biztos, hogy nyitottabbnak tűnsz, mint szoktál lenni.

Mosolygott. Koni pedig bele akart halni abba a mosolyba. Olyan régen látta ilyennek, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, mennyire szépen mosolygott Szeben. Régen is szerette, ekkor viszont egyenesen imádta, hogy az öt évvel ezelőtti szenvedésnek már nyomát sem látta barátja arcán. Szeben akkor több mint fél éven keresztül egy cinikus mosolyt sem eresztett el, mielőtt elszökött volna. Arcán folyamatosan a letörtség, a harag és a félelem cserélgették egymás helyét, mintha minden más érzelem kihalt volna belőle. Akkor azt hitte, sosem fogja újra mosolyogni látni.

Körbenézett, és úgy látta, a következő öt percben Szebennek nem kell majd újabb embert kiszolgálnia. Ezt kihasználva Koni azonnal odalépett hozzá, és szorosan átölelte. Szeben csak nevetett, miközben viszonzásul átkarolta őt.

– Minden vendég után kapok egy ilyet?

– Még az is megeshet – motyogott Szeben vállába. – Nagyon hiányoztál.

– Te is nekem. – Fejét finoman Koniénak döntötte, simogatni kezdte a másik srác hátát. – Azért örülök, hogy még mindig majdnem egy fejjel alacsonyabb vagy nálam. Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha visszajövök, és hirtelen magasabb vagy, mint én.

– Attól még a kisöcséd maradtam volna.

– Arra mérget vehetsz! – nevetett ismét.

– Szeben? – Otisz hangja hallatán végül elváltak egymástól. Szeme még mindig vöröslött a korábbi sírástól. – Megvan a nektár, de a polc tetején van, én meg nem érem el.