Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

14. fejezet

Otisz ismételten felülmúlta az elvárásait. Ebédnél harminc szatyorral érkezett haza, amit Ditke hirtelen nem tudott hová tenni fejben. Egészen odáig, mígnem az egyikből előkerült egy puha, vastag anyagú ruha, ami egy hosszú, kék-fekete kockás ingnek tűnt. Otisz büszkén mutogatta neki szerzeményét, majd azonnal kijelentette: Ditkének ezt kell felvennie az esti osztálytalálkozóra.

Ő persze belement. Ismerte már annyira a bátyja stílusérzékét, hogy nyugodtan rá merje bízni magát, és a cicomázás jól is jött a gondolatai elterelése érdekében. Amíg Otisz kivasalta a haját, Ditke végig a könyvön töprengett, amit Csanád adott kettejüknek. A bátyját nem érintette olyan mélyen a téma, ő viszont mélyebben belegondolt az esetleges következményekbe. Kicsit még félt is Szebennel beszélni erről, elvégre nem tudhatta, mi az ő álláspontja ezzel kapcsolatban. Ám végül úgy érezte, nem veszthet azzal semmit, ha megpróbál beszélni vele. Hiszen már elszakíthatatlan kötelék volt köztük, meg tudtak beszélni bármit, és semmi sem állhatott többé közéjük.

Hétkor indultak el Otisszal, amikor már ott kellett volna lenniük. A srác mindenképpen késni akart, hogy ne kelljen mindenkinek egyesével köszönnie, Ditke pedig valahol igazat adott neki gondolatban.

Háromnegyed nyolckor léptek be a bár ajtaján. A hely úgy nézett ki, mintha egy kikötői kocsmában lettek volna. Minden ülőhelyet színesre festett raklapokból építettek, a rendes asztalok mellett magas hordók is ácsorogtak a helyiségben, a falakról kötélből készített hálók lógtak le, pár helyre horgonyokat is akasztottak, és mindenfelé kagyló alakú lámpák adtak fényt. Jól hallhatóan szólt a zene, ám pont annyira lehalkították, hogy lehessen beszélgetni mellette. A terem túlvégében négy asztal állt egymás mellett, ami mellett Ditke azonnal felismerte több korábbi osztálytársát is.

Hirtelen megszállta a félelem, nem mert odamenni, ám amint kicsit odébb kalandozott a tekintete, azonnal megnyugodott. A teraszról éppen Szeben lépett be a bárba, mögötte pedig jöttek a többiek is. Amint meglátták egymást, Szeben arcára egy széles mosoly költözött, miközben széttárta a karját. Ditke pedig értette, mit szeretne a fiú. Azonnal odasietett hozzá, majd szorosan átölelte őt.

– A két régi barinőd húsz perce rám hajtott – motyogott vicceskedve Szeben Ditke füle mellett. – Most gondolom, majd' kiugrik a szemük.

A megjegyzés hallatán Ditke halkan felnevetett, majd maga mellé nézett a szeme sarkából. Miri és Nóri csakugyan döbbenten néztek feléjük, bár úgy tűnt, inkább mögéjük.

– Igen, de szerintem nem miattunk.

És ahogy a másik irányba fordult, tényleg a bátyját és Valentinót látta ölelkezni. Aranyosnak tartotta a látványt, ahogy a masszív, sötét színekbe burkolózott Valentino babusgatta a nála sokkal vékonyabb, csak világos színeket viselő Otiszt.

– Val tud mosolyogni? – kiáltott meglepetten az egyik srác.

– Persze. – Val összevont szemöldökkel felelt, ám ezzel csak még mélyebb döbbenetbe ejtette korábbi osztálytársaikat.

– Szeben, figyuzz! – Az egyik srác, Csongor, aki a közvetlen közelükben ült, hirtelen Szeben karjához ért.

A levegőt egy hangos "faszomat" kiáltás szelte át, ahogy Szeben elkapta a kezét a fiú közeléből. A csuklója környékén egy kis csíkban hólyagosra égett a bőre.

– Miből van a gyűrűd? – A Csongor ujján csillogó ékszerre mutatott, amit a srác ekkor értetlenül nézett meg.

– Ezüst.

– Akkor ne érj hozzám vele, ha lehet! Köszöntem. Mit szeretnél?

– Oké? – Továbbra is összevont szemöldökkel nézett Szebenre, ám pár másodperc gondolkodás után megrázta a fejét, és visszatért a korábbi kíváncsisága. – Csak azt akartam kérdezni, hogy ez így hogy? – Hevesen gesztikulálva jelzett, hogy az őt ölelgető Ditkéről érdeklődik.