Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

10. fejezet

Értetlenül nézegette a kukoricás konzerveket. Legalább nyolcféle márkát, többfajta édességi százalékot, és keverékeket is látott. Koni csak annyit írt fel neki, hogy vegyen két doboz kukoricát, ő viszont tanácstalanul ácsorgott a polc előtt a listával a kezében. Hat teljes év telt el, amióta legutóbb szupermarketben járt. A kisboltokban maximum két-három lehetőséget hagytak neki, ez a hatalmas választék pedig teljesen összezavarta.

– Segítsek? – Gyengéd kéz ért a hátához, mire Szeben azonnal felkapta a fejét.

Ani kivételesen felfogta hollófekete tincseit egy lófarokba, arcára sokkal kevesebb sminket kent, mint régebben, a fekete rúzst és a vastag tusvonalat azonban még így is megtartotta. A túl világos alapozót viszont teljesen elhagyta, így már nem hasonlított járkáló élőholtra fekete ruháival. Az emberek azonban még így is furcsán néztek rá. Szeben nem is csodálkozott rajta, elvégre egy két méternél magasabb srác és egy nála maximum két centivel alacsonyabb lány látványa bárkit megfordulásra ösztönözne. Ráadásul hiába szakítottak évekkel ezelőtt, Szeben még mindig meg tudta mondani, Ani mennyire csinos maradt.

– Nem tudom, melyiket vegyem. – Szeben a polcok felé bökött, mire a lány halkan elnevette magát.

– Konit ismerve... – Elgondolkodva levett kettőt a legdrágább konzervből, majd berakta őket Szeben kosarába. – Mindig a legjobb alapanyagokat használja. Nem véletlenül olyan finom minden, ami kikerül a kezei közül.

– Ez tény.

– Miket kellene még venned neki?

– Öhm... – Újra átolvasta a listát, amit korábban kapott. Egyre jobb ötletnek tartotta, hogy mégse váljanak szét a vásárlás alatt. – Tejszín, sajt, csirkemell, spagetti, oregánó... Arról azt sem tudom, micsoda.

– Hogy lehetsz még mindig ennyire pasi? – nevetett Ani. – Az ember azt hinné, öt év egyedüllét alatt legalább főzni megtanultál.

– Nem véletlenül mondtam, hogy még mindig gondjaim vannak az elvadulással. – Kezdett idegessé válni Ani figyelmetlensége miatt, de mindent megtett, hogy elfojtsa ezt magában. – Nem volt hol aludnom, nem volt mit ennem, nem voltak ruháim, nem volt semmim. Ritkaságszámba ment, ha emberi alakot öltöttem, ráadásul farmokat fosztogattam, hogy ehessek. Mikor fogod fel végre, hogy nekem sem volt móka és kacagás az elmúlt öt év? Sőt! Hat, mert előtte meg egy évig kínoztak.

– Én felfogom.

– Akkor csak szarsz rá, hogy mit érzek. Sokkal jobb...

– Nem szarok rá! – Sértettnek tűnt, Szeben viszont csak a szemét forgatva elindult a húspult felé. – Igenis érdekel, mit érzel, de azt már nem gondolom fairnek, hogy...

– Hogy merem kikérni magamnak, hogy amúgy nekem is volt elég bajom?

– Nem, hanem azt, hogy most játszod az áldozatot, akin senki sem segített, amikor korábban egy szóval sem szóltál nekünk arról, hogy valami bajod van.

– Kérdeztétek valaha? – Élesen fordult oda, Ani pedig a hirtelen mozdulattól hátraugrott. – A támadás utáni fél évben, amíg még együtt voltunk, folyamatosan nyomultál, hogy feküdjünk le, és eszedbe sem jutott, hogy oka van, miért nem akarok levetkőzni előtted.

– De, jutottak eszembe okok. – Lehajtotta a fejét, hangjából csak úgy áradt a bűntudat, amiből Szeben már magától ki tudta találni, mik lehettek azok az okok.

– Jó tudni, hogy már akkor csak ennyire tartottál – nevetett sértetten Szeben, majd ment tovább a hatalmas „HENTESÁRU" felirat felé.

– Szeben, te is emlékszel, hogy mit meséltek az összeforrásról. Honnan tudhattam volna, hogy azért nem akarsz lefeküdni velem, mert tele vagy sebekkel, nem pedig azért, mert megtaláltad a párodat, csak nem mered elmondani?