Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

13. fejezet (2/2)

Izgatottan szaladt az ajtóhoz, pedig Szeben is felállt, amikor meghallották a csengőt. Ő akarta kinyitni, ő akart először köszönni, jó mádosik első benyomást akart kelteni. Amikor kitárta a bejárati ajtót, nem azt találta ott, akit remélt, ám a kedve csak még jobb lett, amint belenézett Val barna szemébe.

– Szia. – Mosolyogva lábujjhegyre állt, hogy adhasson egy puszit Valnak, és amint a másik srác viszonozta azt, Otisz érezte, hogy égni kezd a füle.

– Hoztam panettone. – Egy aranyszínű papírba csomagolt dolgot adott Otisz kezébe. – Olasz torta. Karácsonyra szokottuk enni.

– És a másik? – Otisz a Val kezében lévő tepsire mutatott.

– Tiramisu. Nonna receptje, én csináltam.

– Azt hittem, nem tudsz főzni – nevetett Otisz, miközben bevezette Valt a konyhába.

Amint a másik srác letette a tepsit a pultra, Otisz habozás nélkül elővett egy villát és egy kistányért, aztán szedett magának egy apró adagot a süteményből. A krém könnyű volt, a vanília íze szépen ellensúlyozta a kesernyés kávét, a piskóta pedig nem ázott el túlságosan. Egy elégedett nyögés hagyta el Otisz száját, ahogy ismét leszelt egy falatot a kis kockából.

– Hát, ez... – Pár másodpercre elgondolkodott, hogyan akarja kifejezni magát. – Così delizioso!

Val szeme felragyogott az olasz szavak hallatán, arcára egy gyönyörű mosoly költözött.

– Grazie mille! Da quanto tempo impara l'italiano?

– Ennyire még nem megy. – Otisz pironkodva tette le a megüresedett tányért.

– Köszönöm, hogy próbálod.

Úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából. Ahogy Val közelebb húzta magához, majd átölelte, Otisz szeme előtt lepergett az egész élete. Mindig mindent megtett, amit csak akart, sosem bánt meg semmit, mégis ezt az egy pillanatot érezte a legboldogabbnak. Imádta, amikor Val ölelte. Az erős, mégis gyengéd karok közt mindig szeretve érezte magát, nem aggódott semmi miatt, és úgy hitte, nem is érheti el semmiféle fájdalom. Ilyen alkalmakkor arra gondolt, hogy az sem zavarná, ha csak ölelésekből állna a kapcsolatuk. Neki már ez is elég volt ahhoz, hogy boldog legyen.

Valami felborzolta göndör tincseit. Egy másodperc sem kellett neki, hogy rájöjjön, Val megint a nyaka körül szimatolt. A kellemes bizsergés ismét végigszaladt a gerincén, ezúttal azonban halkan kuncogott a kellemes érzéstől.

– Mit csinálsz?

– Más a szagod – felelt a gondolataiba mélyedve Val. – Nem nagyon, de más. Érzem több boldogságot. Meg jobban nyugtatóbb nekem.

– Korábban milyen szagom volt?

– Ugyanez. Csak most erősebb boldogság, és nyugtatóbb nekem. Tetszik.

Otisz libabőrös lett, ahogy Val mélyen belélegezte az illatát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve ő is óvatosan megszagolta Val nyakát, hátha ugyanolyan összetett képet tud alkotni az illatából, ám ő csupán a fenyő és a mentol aromáját érezte a másik srácon.

– Ti mit csináltok? – Koni hangja hallatán mindketten felkapták a fejüket.

– Csak megszagoltam, hátha én is tudni fogom az illatából, hogyan érzi magát – felelt Otisz.

– Az csak nekünk megy – nevetett Koni. – Még a vámpírok is csak a félelmet tudják kiszagolni az érzések közül.

– És ez hogy működik? Ha valakinek például kókusz illata van, akkor az nyugodt?