Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

20. fejezet

Remegve nézte végig, ahogy Szebent hordágyra fektetik. Legszívesebben ráüvöltött volna a mentősökre, hogy finomabban érjenek hozzá, ám ő is tudta, máshogy nem tudnák az autóba juttatni. Amint Szeben már odabent feküdt, az egyik mentőtiszt Ditke felé nyújtotta a kezét, hogy felhúzza maga mellé. A lány még egyszer Anihoz fordult, majd könnyek közt ezredjére is megköszönte, hogy jött segíteni, és erősítést is hívott. Nem értette, miért Ditke hálálkodott neki, amikor ő hívta fel Anit, ő kért segítséget, és ő találta meg a címet, ahová Szeben valószínűleg ment.

Amint a mentő elhajtott, ő visszament a többi a farkashoz és a nyomozóhoz. Csanád és a szőke vérfarkas csendben várakoztak, majd amint a ház mögül megjelent Teó és Zoli, végre mind felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől.

– Köszönöm a segítséget. – Ani azonnal a szőke farkas felé fordult, aki válaszul értetlenül összevonta a szemöldökét.

– Te köszönöd? Kislány, nekem kellene hálálkodnom mindannyiótoknak, amiért segítettetek legyőzni Istvánt, és nekem hagytátok az utolsó mozdulatokat. Páran már évek óta tervezgetjük, hogy kitúrjuk a pozíciójából, de sosem sikerült megtennünk. – Mosolyogva megveregette Ani vállát, tekintetében pedig enyhe büszkeség csillant. – Egy egész falkát mentettél meg azzal, hogy eljöttél ide, és hoztál magaddal két másik alfát is. Ha ti nem vagytok, nem tudtam volna végre megölni ezt a beteg állatot.

– Azért ezt ne nagyon hirdesse majd! – szólt rá szigorúan, mégis könnyeden Csanád. – A történtek fényében el tudom intézni, hogy Balatoni Istvánt eltűntként kezeljék, de ha mindenkinek azt mondja, megölte, nem pedig legyőzte, akkor...

– Nem mernék ilyesmit híresztelni, megnyugodhat – bólintott a férfi. – De azt muszáj megkérdeznem, mi lesz, ha elkezdik keresni?

– Elintéztük – felelt azonnal Teó. – Nem kell félni. Nem fognak találnak semmit.

– De hogyan?

– Arról már nem beszélhetünk. De minden rendben lesz.

– Ki sem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok mindenért. – A férfi ismét mosolygott, ahogy Teóra nézett. – Remélem, a srác is felépül majd.

– Testileg biztosan – sóhajtott aggódva Ani. Lelki szeme előtt ismét látta a sérült Szeben élettelen arcát, a szíve pedig összeszorult. – Meg remélhetőleg most már nem fog többet így bekattanni teliholdkor, ha megtudja, hogy végtére is, sikerült bosszút állnia.

– Miért akart bosszút állni? – A férfi értetlenül fordult felé, amit nem tudott hová tenni.

– Mert ez a fickó változtatott át minket hat éve. Szeptember elején betört a gimnáziumba, ahová jártunk, és többünket megharapott.

A férfi pár másodpercre elgondolkodott, homlokán minden múló pillanattal mélyültek a ráncok. Aztán Ani legnagyobb meglepetésére ingatni kezdte a fejét.

– Az nem lehetett ő. Nagyon megválogatta, kinek ad a mérgéből, és minden fertőzésre vitt magával legalább három másik farkast, hogy bebiztosítsa magát. Plusz abban az időben pont csökkenteni akarta a falka méretét, mert páran fellázadtak ellene, és mindenkit igyekezett kidobni, akivel kapcsolatban akár csak gyanakodott, hogy nem hűséges.

– Egyet előre, kettőt hátra. – Csanád az orrnyergére szorított ujjakkal gondolkodott, Anit pedig egy pillanatra elöntötte a rémület.

– Hogy fogjuk ezt elmondani neki? – Az elf felé fordult, az azonban át is nézett Teóra.

– Beszélsz vele? Talán te le tudod nyugtatni.

– Velem nem mennél sokra. – Teó azonban a fejét ingatta, majd ahogy Zoli megköszörülte a torkát, hirtelen odakapta a fejét. Amint egymás szemébe néztek, Teó elmosolyodott, mint akinek támadt egy ötlete. – De tudok valakit, aki jó lenne a feladatra.