Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

12. fejezet (1/2)

Régen használt utoljára szemceruzát. Talán három éve lehetett, amikor azzal a lengyel bőrváltóval kavart. Alicja majdnem tíz évvel volt idősebb nála, modellként dolgozott valami divatmagazinnál, és érthetetlen módon pont Szebent szúrta ki az egyik bulizós estéje alatt. A fiú akkor egy szórakozóhely előtt körözött, csak egy cigarettát akart szerezni attól, aki csak hajlandó lett volna adni neki, pár órával később pedig már a nő ágyában feküdt anyaszült meztelenül. Négy hónapot töltött Alicja mellett, aki eközben igyekezett olyan férfit faragni belőle, akivel akár mutatkozhatott nyilvánosan is. Próbált dalokat íratni vele, hátha egy lemezkiadó felkarolja majd, de senki nem mert bevállalni egy névtelen zenészt. Végül csak a külsején alakítgatott, amit csak lehetett, hogy legalább szórakozóhelyekre bevihesse magával. Mindenféle testhezálló nadrágokat adott rá, férfiaknak készített haspólókat, rövid szőrmekabátokat, több rétegben kent sminket az arcára, és teleaggatta ékszerekkel.

Szeben azóta minden ilyen változtatástól megszabadult, csupán egy dolgot nem bánt meg abból a pár hónapból. Alicja még három nappal a találkozásuk után közölte vele, hogy lenőtt, szőke hajával úgy nézett ki, mint Justin Timberlake az NSYNC időszakából, de ahelyett, hogy elvitte volna fodrászhoz, a kezébe nyomott egy, a saját vérével készült bájitalt, ami a génjei módosításával színezte világoskékre a haját. Ez az egy dolog tetszett Szebennek, megtartotta a színt, és a távozásakor írt levélben külön megköszönte a nőnek ezt az ajándékot. Azt viszont már inkább nem taglalta, mennyire a földbe tiporta az önbizalmát az a négy hónap, amíg Alicja lakásában élt.

– Ezt nekem is muszáj? – Zsil aggódó tekintettel hajolt Szeben mellé, hogy a tükörben egymás szemébe nézzenek.

– Nem, de könnyebben olvadsz a tömegbe, ha megcsinálod.

– Legalább elmondhatnád, mi a terv, mert a "gyere át fekete cuccokban, és ne szólj Aninak" üzeneted nem mondott túl sokat.

– Csanádtól kaptam egy listát a lehetséges gyanúsítottakról, akik között ott lehet az a farkas, aki átváltoztatott minket, és feltűnt, hogy a százhuszonhatból huszonketten ugyanabba a motoros bárba járnak. Odamegyünk, én meg körbeszimatolok, hátha valamelyiknek ismerős lesz a szaga.

– Kérdéseket szabad feltenni? – Zsil kényelmetlenül dörzsölte a tarkóját, majd párszor végigsimított a copfján.

– Csak annyi a dolgunk, hogy társaságot biztosítsunk Szebennek, hátha kevésbé lesz gyanús, mint egyedül – felelt Koni, aki éppen a kád szélén ülő Val szemhéjára rajzolt egy másik szemceruzával.

– Én azt akartam először is megkérdezni, hogy ki a rákom az a Csanád. – Idegesen a falnak dőlt, mire Szeben elfordult a tükörtől, hogy rendesen egymásra nézhessenek.

– Csanád az a nyomozó, aki az ügyünkben nyomozott hat éve. Nagyon segíteni akar nekünk, ezért időnként találkozom vele, hogy össze tudjunk rakni egy épkézláb tervet.

– És miért nem szólhattam erről Aninak?

– Láttad a múltkor – nevetett cinikusan Koni. – Ha Ditkéékkel kapcsolatban olyan hisztit lenyomott, akkor képzeld el, mit csinálna, ha rájönne, hogy nyomozni kezdtünk az után a barom után, aki átváltoztatott minket.

– Szerinted nem fog feltűnni neki, hogy hirtelen mind egyszerre nem vagyunk otthon?

– Maximum a te hiányod fog feltűnni neki, de szerintem haza fogunk érni, mire át akarna hívni magához.

Zsil arcából hirtelen minden szín kifutott, tátogva meredt Konira, majd félve fordult Szeben felé. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, Szeben pedig nem tudott uralkodni magán, egyenesen kinevette Zsilt.