Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

2. fejezet

Ahogy lerántotta a vásznat, és meglátta az alatta álló motort, egy diadalittas üvöltést hallatott, ami félúton vonyításba torkollt. Csanád a szemét forgatva fogta be a fülét, mielőtt megsüketült volna Szeben örömködésétől. Kezdte úgy érezni, talán nem volt a legjobb ötlet engednie a srác könyörgésének, de nem tudott nemet mondani neki, amikor azzal a hatalmas, ártatlan őzikeszempárral pislogott rá. Mintha még mindig ugyanaz a tizenhét éves gyerek lett volna, aki majdnem elsírta magát, amiért az egyik helyszínelés után vett neki két gombóc fagyit, és az eladó azt hitte, apa és fia sétáltak be a cukrászdába.

Összetört a szíve, ahogy Szeben szeme megtelt könnyekkel, miután leültek egy kinti asztalhoz. A saját fia jutott róla eszébe, akit százötven évvel korábban veszített el. Szeben ugyanolyan hebrencs gyerek volt, amilyennek a sajátját ismerte, és még ekkor is csak arra tudott gondolni, hogy talán ő is hasonló férfivá érett volna. Extrém hajszín, szemtelen stílus, gyermeteg öröm egy egyszerű jármű láttán... Álmos a vonatokat imádta ennyire, ő pedig kéthetente vett kettejüknek egy-egy retúrjegyet, és pár órán át csak utazgattak. Hiányzott neki.

Szeben viszont abban az egy évben, amíg a nyomozás tartott, kicsit visszaadta számára, amit régen elvesztett. Időnként rátört egy érzés, mintha onnan folytathatta volna, ahol az élet elvette tőle a fiát. Rendszeresen kapta magát azon, hogy venni akart valami kis ajándékot a fiúnak, vagy csak több lelkitámaszt nyújtott neki, mint amit a munkája megkövetelt volna. Gondoskodni akart róla, segíteni rajta, és ez a vágya csak erősebbé vált, amikor megtudta, hogy Szeben három hónapos kora óta nevelőotthonban élt. Néha elgondolkodott azon is, hogy talán magához vehetné, a gyámjává válhatna, de mire elhatározta magát, Szeben megszökött, évekre eltűnt, ő pedig majdnem elvesztette az állását, amiért harcolt azért, hogy az öt gyerek ügyét ne dobják a kukába. Végül csak azt tette, amit a szívéhez közel álló ügyekkel szokott: titokban, a saját feje után menve dolgozott rajta tovább.

Rettegett tőle, mi lesz, ha valaki megtudja, hogy Szeben visszatért. A legjobb kimenetel az lett volna, hogy nem érdekli őket, és hagyják őt futni, de az öt évvel ezelőtti felháborodás miatt tartott tőle, hogy egy időre bezárnák, vagy újra belekényszerítenék a nyomozásba. Márpedig Szeben már így is a vérfarkas megszállottjává vált, amin csak rontott volna, ha minden napja újra erről szólna. Nem akarta magára hagyni őt, azonban tudta, ha felviszi magához a Hatóságtól kapott lakásba, bárki felismerheti. Nem mert ilyen kockázatot vállalni.

Másban viszont segíthette Szebent, és mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a srác újra megállhasson a saját lábán. Elvitte igazolványokat és bankszámlát csináltatni, szerzett neki egy töltőt a telefonjához, vett neki ruhákat, amiknek zsebébe pénzt rejtett el, hátha úgy Szeben nem utasítja majd el, amikor megtalálja. Ekkor pedig elhozta őt a Hatóság egyik raktárába, ahová pár hónapja egy lefoglalt motort szállítottak. Bontásra várt, mert Csanád el tudta hitetni minden kollégájával, hogy a gyorsító bűbájt, amit egy felelőtlen boszorkánymester tett rá, nem lehet csak úgy leszedni. Ő viszont pár nappal később sikeresen leszedette róla a bűvölést, és azóta letakarva itt tartotta, amíg Szebent ki nem engedték a pszichiátriáról. Tudta, a srác kimondottan örülni fog az ajándéknak, elvégre már régen is csillogó szemmel nézte a motorosokat, akiket látott az utcán.

Miután összeszedték a motort, Csanád elvitte Szebent a Petőfi híd lábához. Ketten odacipelték a kocsi tetejére erősített matracot, majd Csanád elővett egy kulcscsomót a zakója zsebéből.

– Az előbújás előtt ellenőrző állomásnak használtuk – mondta, miközben kinyitotta a hídba épített ajtót. – De az utóbbi húsz évben senki sem járt itt. Szerintem el is felejtették, hogy létezik a hely, úgyhogy zavarni sem fognak.