Bűnbocsánat [Drarry fanfiction]

24. fejezet

- Harry, biztos ezt akarod? - kérdezte Hermione elcsukló hangon. Ron mellette meredten bámult maga elé. Az elmúlt napokat Draco és Harry együtt töltötték, szinte el se hagyták a szobát, azonban megírták mindenkinek, hogy hétfőn Harry önkényesen bevonul a Szent Mungóba, így vasárnap csapatosan a Weasley birtokra utaztak, személyesen is elbúcsúzva, ki tudja mennyi időre.

- Ez a végleges döntésem - bólintott határozottan, de félt. Draco bátorítóan megszorította a kezét, bár arca ijesztő szobornak tűnt. Végig komoran, szűkszavúan válaszolgatott, bárki kérdezte, egy pillanatra le nem vette tekintetét Harryről. Draco minden eltelt nappal egyre inkább azt érezte, mintha mázsás súly telepedett volna a vállára, szívét vasmarokkal szorította a pánik. Mégsem akadt ki, hidegen és közönyösen viselkedett, kivéve, amikor kettesben voltak. Azt eltelt napok legcsodásabb gyönyöreit adta Harrynek, amik ha eszébe jutottak, arcát elöntötte a forróság, nadrágja hirtelen szűkebbnek tűnt. Rápillantott a fiúra, aki nem meglepően őt bámulta. Nem érdekelte semmi más, tekintete lágyabbá vált, még egy apró mosoly is bujkált a szája szélében.

- Visszatér hamar - szólalt meg a szőke halkan, kis reménnyel a hangjában. Harry rámosolygott, majd körbenézett. Mollyék kipakoltak két hosszú asztalt az udvarra, az egyiknél ültek a gyereknek számító Harryék, a másiknál a felnőttek. Nem volt valami jó hangulat, a levegőben ősz illata szállt és mindenki emésztette, hogy Harry eltűnik egy időre.

- Haver, ez nagyon durva - sóhajtott George kedvtelenül, mellette Fred húzta a száját. Velük szemben Ginny ült Blaisel, a fiú épp egy észrevétlen puszit nyomott a lány fejére. Ron annyira nem volt magánál, hogy kis csípős megjegyzés sem hagyta el a száját, csak Harryt méregette.

- Úgy gondolod, jó ötlet? - kérdezte, de nem Harrytől. Dracónak címezte a kérdést, aki egy nagyon mély lélegzetett vett. Harry kihallott belőle egy apró reszketést, de másnak nem tűnt fel.

- Nincs más ötlet - morogta végül. Élete legszebb hónapjait kapta Harrytől, miatta végre élni akart, elfogadta a családja. Ő azonban ott volt, amikor más nem. Például amikor előző este a fantasztikus szex után pár órával, Harry kiabálva ébredt fel, pánikrohamot kapva az álmában látottakból. Egy órán át ölelte és nyugtatta, mielőtt fáradt álomba merült volna. Nem az zavarta, hogy felkelt hozzá, hanem Harry beesett arca és könnyektől csillogó tekintete, ahogy az ijedtségtől a fejét kapkodva azt sem tudta merre van éppen. Fogcsikorgatva gondolt át minden lehetőséget, de az agya cserben hagyta.

- Akkor baj van - túrt a hajába Hermione. Ron szánakozva bámult Harryre, ő tudta, milyenek ezek az álmok, amik barátját kínozták, hiszen szobatársak voltak.

- Annyira sajnálom. Nem tudtunk segíteni - sziszegte idegesen Ron.

- Nem a ti hibátok. Ez egyszerűen így alakult - vont vállat Harry szenvtelenül. Draco senkivel nem foglalkozva a derekánál fogva magához húzta a fiút, állát a fejére támasztva.

- Látogatni csak mehetünk - vetette fel Ginny reménykedve, mire Draco érezhetően megmerevedett ültében.

- Keresztapám intézte. Állapotából ítélve nem, nem valószínű, hogy látogatható - dünnyögte nem túl boldogan. Ő sem tudta, mi lesz vele Harry nélkül, ám akárhányszor feltette a kérdést magában, azonnal rossz érzést kerítette hatalmába. Nem tehette ezt Harryvel, rá kellett gondolnia, nem magára.

- A legfontosabb, hogy jobban légy - engedett meg egy halvány mosolyt Hermione Harry felé. Ron tűnődve nézte Dracót, tekintetében elismerés csillant, ahogy a mardekáros kezelte a helyzetet. Harry kihúzta magát Draco öleléséből, a fiú összehúzott szemekkel nézett rá.