Nappali Holdvilág (YiZhan)

Prológus

"Nehezebb puszta kézzel ledönteni egy falat, mint felépíteni".*

A szobában megfagyott a levegő, minden szem a könyörtelen triád szívtelen vezetőjére szegeződött, kinek tekintete szikrákat szórt. És ez az elemi harag csak is egy emberre irányult. A saját fiára.

A fital srác reszketett apja pillantása alatt, mivel akár ölni is lehetett volna.

- Kérlek ne… - lehelte elhaló hangon a törékeny fiú, kinek volt szíve… Akkor még volt szíve… Ám könyörgése süket fülekre talált.

- Hogy volt képed ezzel a senkivel mutatkozni! – üvöltötte az apja, a szavakat csak fröcskölte.

- Kérlek apa… Kérlek ne bándsd! – zokogott fel a fiatal fiú, mikor is megértette apja szándékait. Itt nincs kegyelem… Ebbe a világba nem hunynak semmi felett szemet, aki pedig kilóg a sorból, tesznek róla, hogy utána ő legyen a sor egyik példamutató, oszlopos tagja. – Kérlek, ő nem tehet semmiről! – sírt fel ismét a fiú, mire apja arca még inkább dühbe torzult. – Igérem, többet ilyen nem fog előfordulni! – az idősödő triádvezető ajkaira gonosz mosoly húzódott, szeme alatt a szarkalábak ádáz kisugárzást kölcsönöztek neki.

- Bizony… Ilyen többet nem fog előfordulni… - mondta, majd a másik felé fordult, és teljes erejéből, nyers pusztító erejéből, gyomron vágta. A srác fájdalmasan összegörnyedt, de a két ember, kik közrefogták, szorosan tartották, és nem engedték a földrerogyni.

- Ne! Apa, ne! Ne csináld ezt! Hagyd békén, ígérem, soha többször nem látom, csak engedd el! – könyörgött a fiú, és küzdött a két testépító szorításában. Oda akart jutni a görnyedőhöz, és ha kell testével védelmezni az apja ellen. A saját apja ellen.

- Bizony, soha nem fogsz vele mutatkozni, ezt ígérem. – ült ki még ádázabb, még gonoszabb vigyor az öreg arcára, majd ismét ütésre húzta kezét, az ököl pedig lecsapott.

- Ne! Hua! Hua! Ne! Apa, kérlek ne csináld! – küzdött még inkébb a fiú, minden erejével ki akart törni az erős kezek szorításábaól.

Hua szeméből könnyek patagzottak, a fájdalom és szíve sebei miatt is. Homályos szemeit az érte közdő srácra emelte, majd alig észrevehetően, erőtlenül megrázta a fejét. Semmi értelme…

Hua tudta, hogy milyen játékot is űz, és hogy ebben ő nem lehet nyertes…

- Ne, ne Hua, ne mondd ezt!

- Hallgattassátok el! – vetette oda az apja az őt közrefogó két embernek, kik egy apró bólintás kíséretében egy rongyot tömtek a szájába. Az ellenkezés itt már mit sem ért, segélykérő szavait senki meg nem hallja.

Hua feje ölébe hanyatlott, majd reszketeg sóhajt vett, és felkészült a következő ütésre. Számára már nem volt holnap…

- Nocsak, nocsak, milyen engedelmes a kis barátod, biztos az ágyban is így viselkedett. Mit ne mondjak fiam, üggyesen megtanítottad az alázatra. – a mondatot pedig egy kábító erejű ütéssel zárta, mit egyenesen Hua fejére mért. A srác fájdalmasan fenyögött, érezte, hogy vér gyűlik a szájába, és érezte állkapcsa zsibbadását. De a történteket felfogni ideje sem volt, mert az elsőt rögtön követte egy második, majd harmadik szünet nélkül. Feje ernyedten lógott, testét sem ő tartotta már. Mellkasát köhögés rázta meg, a fehér márványpadló vörös pöttyökkel lett permetezve. Hörögve beszívta a levegőt, összeszedte minden erejét. Csupán egy mondatot akart a könyörtelen férfi fejéhez vágni. Ha az meg van, utána boldogan hal meg. De ha már ő süllyed a mocsokba, a másikat sem volt rest magával rántani. Talán felnyithatja az elvakult, hataloméhes ember szemeit, talán mást is meglát a pénz, és hatalom kívül. Talán meglátja at igazi értéket, a fiát…

- A fi… - erőtlen próbálkozását egy újabb köhögés szakította meg, ezúttal tekintélyesebb mennyiségű vérrel. – A fiát is velem együtt megöli… - suttogta ördögi vigyorral az arcán, majd a szemeit becsukta. Ezzel a mondatával befeküdt az általa megásott sírba. Csukott szemein keresztül hallotta, ahogy a másik vergődik és sikít, szinte értette, ahogy a nevét kiabálja és segítségért könyörög, de már mindegy volt. Már rég mindegy volt.

- Mit mondtál, te mocsok! – kapott vérszemet végleg az apja. – Dobjátok a földre! – utasította embereit, érezte hogy ernyedt teste nagyot koppan a fehér kemény márványon, a fájdalom újabb és újabb hullámai rázták meg. Majd érezte, hogy egy vastalpú csízma rúg bele a hasába.

És a fiú már csak üveges tekintettel meredt maga elé, szemeiből némán folytak le könnyei, és elfogadta, hogy nem tud az ellen semmit sem tenni, hogy saját szeme előtt fogja a saját apja halálra verni a barátját, a szerelmét.

Hua… Ordította belül, de a belsőnk fájdalmát senki sem hallja. Látta a barátja szenvedését, minden elkeseredett küzdelmét egy újabb, és újabb reszketeg levegővétel után, mivel életben tarthatja roncsolódott tüdejét, és látott minden kis apró vért, mit a földön fekvő erőtlenül felköhögött. Látott minden könnyet, mik a fájdalommal telt szemeiből folytak ki, és hulltak le a már teljesen elszíneződött padlóra.

És akkor ott, egy része meghalt. Egy igazán fontos része halt, méghozzá a szíve, mi igazán nagy volt. De többé már nem létezett. Aznap az apja nem csak egy embert ölt meg, nem csak egy embert vert halálra, majd eresztett golyót a fejébe, mind ezt a saját fia szeme láttára. Nem. Azon a napon ha nem is fizikálisan, de könyörtelenül meggyilkolt egy kisfiút, ki eddig hősiesen küzdött a világ gonoszságai ellen, ki eddig nem engedte bemocskolni magát, a fekete között volt a fehér, egy ártatlan angyal. Volt… Azon a napon nem csak ők lettek megölve, de valami teremtve lett a triádvezető által. Olyan szörnyeteg, amire nem számított, amivel nem számolt. Sem ő, sem a világ…

Mert ezen a napon az angyal ördögbe, sátánba fordult, fehér tündöklése elmúlt, szívébe beengedte az őt már oly régóta környékező mérget. És egész lénye visszafordíthatatlanul megfeketedett… Ő lett mindenki rémálma, azok közül is a legrosszabb. Egy élő, meséből kilépő szörnyeteg érzések nélkül…

Köszönöm, hogy adtál, vagy adsz egy esélyt ennek a könyvnek, igyekszem nem csalódást okozni. Bármilyen kommentet, vagy visszajelzést szívesen fogadok, remélem hamarosan tudom hozni a folytatást.😊💚🦁

*Kínai idióma