Nappali Holdvilág (YiZhan)

31. fejezet

"Egyszerűbb meggyújtani egy gyertyát, mint átkozni a sötétséget."*

Nem mert elaludni, nem merte lehunyni a szemét. Félt, hogy csak egy gyönyörű álomban van, ahol ismét mindent tökéletes, minden a régi, sőt, jobb mint régen. Hisz most Yibo maga volt. Nem a kegyetlen, rettegett vezető, ki mindenkit eltipor, hanem ismét egy kisfiú, ki sokat szenvedett, és ő maga is csak szeretetre, és gondoskodásra, megértésre vágyik, és remél valakitől. Yibo, ezúttal Yibo volt, és Zhan remélte, hogy soha többé nem kell találkoznia a kegyetlen, határokat nem ismerő oldalával. Nem arról volt szó, hogy a fiatal oroszlánnak csupán az egyik oldalát, egyik arcát szerette. Nem, elfogadta, és megértette mind a kettőt, ám az egyiktől még is félt, hisz emlékeztette valamire, vagy valakire, aki életét keserítette meg nap mint nap.

És hogyha ez a gyönyörű valóság valóban csak egy álom, sohasem akart belőle felébredni. Ám ha lehunyja a szemét, vajon ugyan itt nyitja ki?

Hallotta az ajtó halk nyitódását, és összerezzent. Szemeit ismét szorosan lehunyta, talán alvást tettetett? Miközben a félelem egy pillanatra újra átjárta egész lényét, beköltözött csontjaiba, és megbénította az agyát. Csak a rettegés maradt. Idáig tartott az álom?

- Miért nem alszol még? - hallotta meg Yibo hangját, mi áttört a sötét ködön, elűzve az alaptalannak bizonyuló félelmeit. Tudta, hogy biztonságban van, tudta, hogy a fiatalabb mindentől megvédi, ha kell, az élete árán is, ám a csontjaiba még is bele lett kódolva a félelelm, immáron talán örökké. Múltkor elővigyázatlan volt, most a büntetése az örök rettegés.

- Nem tudok. - suttogta elfúló hangon, valamiért torkán akadtak a szavak. A démonjai nem engedték megszólalni, nem engedték könnyíteni lelkén. Yibo meleg, megértő mosollyal az arcán ült le Zhan mellé az ágyra. Nem ért hozzá, nem akart a másiknak kellemetlenséget okozni, csupán a szemeivel simogatta. Most Zhan volt az, aki egy arasznyit közelebb húzódott a másikhoz, tartva a tisztes távolságot. Megnyugtatta az illata, elhitette vele ha csak egy percre is, hogy valóság amit éppen átél, és nem csak egy nagyszerű álom.

- Mitől félsz? - kérdezte gyengéden Yibo, hangja szinte simogatott. Kiolvasta a másik szeméből a félelmet, és tehetetlennek érezte magát miatta. Zhan hosszasan hallgatott, majd végül nagy nehezen szólásra nyitotta száját.

- Biztos nem álmodom? - kérdezte szomorkásan. - Mármint, csak félek, ha lehunyom a szemem, akkor minden ugyan olyan lesz. Megint az Ő markában leszek, és reggel minden előről kezdődik, az egész rémálom. - Yibo álkapcsa megfeszült, szemeiben pedig mérhetetlen düh, és szomorúság szokatlan egyvelege látszott. - Tudom, hogy hülyeség... - fordult Zhan csalódottan a másik oldalára.

- Sajnálom... - suttogta maga elé Yibo. Nem sokszor szokta ez a szó elhagyni száját, még is, úgy érezte, hogy Zhannak nem tudná elégszer mondani. A másik kérdőn pillantott rá. - Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet, sajnálom, hogy azt kellett átélned, amit kellett, sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni, sajnálom hogy nem érzed magad biztonságba, sajnálom, hogy... - befejezni nem tudta, szavai cserben hagyták. Érzelmei, pedig kiültek az arcára, még akkor is, ha csak legapróbb szegleteibe. Dühös volt magára, és Zhu Zanjinra, dühös volt az egész világra, és mindenkire, aki bántotta Zhan-get. És szomorú volt, hogy nem tudta megvédeni, cserbenhagyta, és megszegte a szüleinek tett ígéretét. És szomorú volt, hogy nagyvalószínûséggel Zhan sohasem fog teljesen meggyógyulni, sohasem lesz olyan mint régen. Sohasem fog újra megbízni senkibe, talán benne sem...

- Yibo, ez nem a te hibád... - suttogta maga elé, bele a sötétségbe Zhan. De a fiatalabbik még sem akarta meghallani. Már hogyne lenne az ő hibája!? - Ha ott vagy sem tudsz ellene mit tenni, és egy a lényeg, hogy most mindketten jól vagyunk... - Valóban mindketten jól lennének? Nem. Kegyes hazugság, saját magunk felé, nem több. De néha jó a kegyes hazugság, és a tévképzet. Hisz minketten traumákkal élnek, hatalmas sebekkel, miket az idő már nem tud begyógyítani, mert már nem elég hozzá. És ezek a dolgok mindig ott vannak velük, elrejtve napközbe, éjjel rémálom forályában megelevenedve. Sohasem hagynak nyugodni. És még is, egyikőjük sem kér segítséget a másiktól, pedig talán együtt képesek lennének arra, amit az idő egyedül már nem tud megoldani.

- Csak kérlek, maradj itt velem, míg elalszom. - mormogta Zhan, álmos szemei pedig lecsukódni készültek, hisz már nem volt mitől tartania, mert itt volt mellette Yibo.

- A világért sem mennék el. - suttogta Yibo, majd tisztes távolságra lefeküdt a másik mellé. Zhan boldog, szinte már gyermeki mosollyal az arcán fordult felé, majd hunyta le szemeit, immáron félelem nélkül. Mellkasa pedig egyre egyenletesebben emelkedett és süllyedt, a levegőt pedig egyre nyugodtabban vette. Kisvártatva elaludt, méghozzá azzal az aprócska, ám de boldog mosollyal az arcán.

Yibo pedig nem merte lehunyni szemeit. Félt, ha megteszi, ez az éteri látomásnak tetsző valami szertefoszlik, eltűnik szemei elől, és talán soha többé nem láthatja. Ki akarta élvezni minden pillanatát, míg zavartalan, és szemérmetlenül bámulhatja a másik szép arcát, ahogy pár kósza hajszál csukott szemébe hull, ahogy az álom lágy érintésére megrándul egy-egy arcizma, és a kis anyajegyet, közvetlenül a szája közelében. Szemeit pedig gátlások nélkül vezette Zhan vékony ajkaira, min még mindig ott játszott a mosoly. Elképzelte, milyen lehetne megcsókolni, sőt, annyinál nem megállni, hanem tovább menni.

De lesz erre valaha is alkalma? Zhan elfelejti, vagy továbblép valaha is a múlt démonjaitól, hogy ne féljen, vagy ne legyen neki kellemetlen az érintés? Hogy újra elfogadja Yibo közeledését? Ha rossz napja van, megint hozzábújjon, ha sír, a vállán sírjon, vagy akár ugyan ez fordítva? Vajon lesz még alkalmunk szeretni egymást?

De most alszik. Ha most hozzáér, talán észre sem veszi, fel sem ébred rá. És Yibo észre sem vette, hogy teste még a gondolat megszületése előtt eldöntötte, keze magától indult meg Zhan arca felé. Először csak félve, alig észrevehetően egy tincset söpört ki a másik szeméből, szinte hizzá sem érve a jádefehér bőrhöz. Majd várt, várta a másik reakcióját, de Zhan aludt, nem vette észre. Fölbátorodott. Talán meg is érintheti?

Kezét lassan vezette le a másik szájához, majd remegő ujjakkal simított végig Zhan ajkain, egészen az anyajegyig. És kezével elidőzött a barna pontocskán, eltűnödött, hogy milyen jól is áll neki. Igazi, gyermeki külsőt kölcsönöz neki, amibe szinte az első pillanatkor beleszeretett. Ezen pedig semmi sem tud változtatni, történjék akármi is velük.

Többet akart, de tudta a határokat. Talán már így is túl messze ment, hisz mind ez Zhan tudta nélkül történt. Lassan húzta vissza a kezét, miközben szinte fizikai fájdalmat érzett. De tudta, hogy nem mehet tovább, és nem akart kellemetlenéseg okozni Zhannak.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

- Aludj jól Zhan-ge...

*Kínai idióma

Jöhetnek az aranyos részek?😉