Nappali Holdvilág (YiZhan)

28. fejezet

"Akinek tiszta a lelkiismerete, nem fél, ha éjjel bekopognak az ajtón."*

Szinte feltépte az ajtót, de nem érdekelte. Apja összerezzent az ágyon, üveges tekintete mögött félelem sejlett fel, hisz világát már régóta nem látta, csak a hangokból sejtette. Vajon ki jött be olyan nagy hévvel? Hallotta a dühös lépteket, melyeknek ütemét megismerte már, hisz évek óta csak azt hallja. Fülébe álmaiban is visszhangot vet, félelemmel töltve meg sötét bennsőjét. Megállt mellette. az egyedüli hangot a gépek egyenletes csipogása adta, mik már évek óta bontották a szoba nyomasztó, halál szagától terhes levegőjét.

- Mit tettél? - hallotta dühtől elfojtott fia hangját, a kérdést pedig nem tduta mire vélni. Ami azt illeti, az évek alatt sok mindent tett, és még is semmit. Bár valahol selytette, hogy Huanak igaza lett, miképpen azon a nevezetes napon nem csak öt, hanem saját fiát is megölte, ezt még magának sem merte bevallani, nemhogy hangosan, és nyíltan ki is mondja.

- Éppen mit tettem? - kérdezett vissza meglepő daccal a hangjában, mi nemlétező helyzeti fölényt sejtetett. Régebben ez a hang volt az, mitől mindenki térde megremegett, mitől mindenki fejet hajtott előtte. Ám mára már semmit sem jelentett. Mára már csak egy az idő által meggyötört, ősz öregember üres fenyegetése, és tartalmatlan szavai voltak. Semmi erő, semmi tekintély.

- Zhu Zanjin. - ejtette ki Yibo lassan a nevet. És átható szemekkel vizslatta apja egyre változó arcát, mi először megdöbben, majd alig látható félelem szele futott át rajta. Végül mi megült rajta, az a közöny. A tökéletes, hibátlan érdektelenség, min annyian nem látnak át. Ellenben Yiboval. Bármennyire sem akarja, egy vér az apjával, az idők alatt kitanulta minden rezdülését, minden titkát, minden fortélyát. És alkalmazza is, így nem okozott nehézséget átlátni apja álarcán. Világtalan, semmibe révedő szemei félelmet tükröztek. - Bizony, róla van szó, a volt sofőrödről. Vagy talán nem csak annyi volt? - kérdezte selytelmesen Yibo. A történetet nem tudja, de azért jött, hogy kiderítse. Akármi áron, de kiszedje apjából az igazságot. - Szóval, mesélj nekem apám. - ejtette ki csöpögő gúnnyal a szavakat.

- Nincs mit mondanom. - jelentette ki szilárdan az idős férfi, ám hangja, és teste ellene dolgozott. Hangja vékonyabban, és remegve tört elő torkából, homlokán alig látható izzadságcseppek gyönygöztek. Yibo megvetően fekacagott. Ám neki sem voltak kötélből az idegei, pláne nem ebben a kiélezett helyzetben, hol tudnia kell az igazságot, hisz akár Zhan élete múlhat rajta.

- Tényleg? Rendben, akkor kezdem én a mesélést, onnan, ahonnan tudom. A többit, pedig majd te úgy is kiegészíted. - húzódott ördögi vigyor szájára, mit ugyan az apja nem láthatott, még is érezte, hgy veszélyben lehet. Tudta, hogy annak idején szörnyeteget teremtett, és tudta, hogy csupán idő kérdése, hogy az a szörnyeteg ne csak megharapja, hanem egyenesen felfalja gazdáját.

- Talán az egész ott kezdődött, mikor anyám egy sajnálatos balesetben meghalt? - tette fel a költői kérdést. Merész lett volna azt állítani, hogy apja egyetlen gyengepontja az anyja volt, de kétség sem fért hozzá, hogy szerette a nőt. Elvesztése pedig nem csak őt és fiát viselte meg, hanem az egész triádot, hisz vidám kisugárzásával, gyönygöző kacajával, és gyors észjárásával az egész triád szívébe gyorsan belopta magát. Apja arcán a régmúlt esernyés emléke szaladt végig, újabb éveket hagyva az öreg arcán. - Emlékszem, hogy mindig volt egy-két kedves szava mindenkihez, sosem volt mérges, a haragtartás pedig egyáltalán nem volt rá jellezõ. No meg, hogy imádott főzni, és nagyon ügyes volt a konyhában! - emlegette fel Yibo kevéske emlékét anyjáról, hisz a nőről, kinek oly sokat köszönhetett, nem nagyon maradtak emlékei, az a kevés is inkább csak mások elbeszélései alapján elevenedtek meg szeme előtt.

A hangokat lassan elfelejtjük, már nem halljuk, a képek lassan eltűnnek szemünk elől, már nem látjuk. Hogyan lehet elfelejteni egy számunkra oly fontos személyt? Az idő megoldja...

- Hogy is lehetett az, hogy egyik nap magára gyújtotta véletlenül a konyhát?! - tette fel a költői kérdést. Tudta, hogy szavai nem csupán alaptalan vádaskodások, ezt pedig apja egyre inkább csak fájdalomba torzuló arca is nagyon jól mutatta. - Hisz a szerelők szerint semmi baj nem volt a tűzhellyel! - A történet ezen részét, már talán évekkel ezelőtt összerakta fejében, ám a kirakós darabjai néhol hiányoztak. Nyilvánvaló volt számára az idegenkezűség, de hogy ki, és miért vetemedett ilyen tettre, mai napig nem tudta. De ma válaszokért jött ide, és válaszokkal is fog távozni, kerüljön az bármibe.

- Fiam, ne. - kérte az apja, míg fehér írisze körül fénylő könnycseppek gyűltek. Yibo a másik fájdalma láttan önelégülten elvigyorodott. Tudta, hogy innen már nincs sok hátra, hogy megtörjön az apja, és ha még fájdalmasan is, de daloljon.

- Nem hallottam, kit hívtál? - húzta tovább az idegeit. - Neked nincs fiad. Soha nem is volt, arról tettél te magad. - sziszegte dühösen, mire az idős ember gerincén félelem futott végig. Nem látta, hogy mi van körülötte, nem volt biztonságban. Yibo közelében, sohasem volt biztonságban... - Szóval, újra felteszem a kérdést: mit tettél? - és az apja ezúttal válaszolt.

- Megöltem... - suttogta maga elé a semmibe, talán valahol emlékei legmélyén járhatott. Megszűnt számára a világ, csak az üresség, és a sötétéség maradt. - Megöltem... - mantrázta egyre csak, ám egyebet nem állt szándékában mondani. Csak úszott a fájdalmas emlékek végtelen tengerébe, sodródott az árral, és nem tudta ki, vagy mi megállítani.

- Kit öltél meg? - hajolt apjához akarva akaraatlan is közelebb Yibo, hogy jobban hallja a válaszát. És hallotta, hogy az idős ember egyre szaporábban veszi a levegőt, mi csupán akadozva jut el tüdejéhez.

- Megöltem, megöltem a lányát... - zihálta az öreg, szemei kétségbeesetten forogtak, világukat keresvén. De az öreg mindentől meg lett fosztva, levegő már nem jutott el tüdejéhez, csupán fuldoklott az emlékek hatására, mik ólamsúlyként ülték meg gyenge mellkasát.

Yibo nem mondott semmit. Apja megölte Zhu Zanjin lányát... Nem érdekelte sem az ok, sem az okozat. Számára, ez egy megbocsájthatatlan tett volt, az utolsó folt, mit még elbírt apja tekintélye szemében. Mindig is tudta, hogy kegyetlen, de a határokat sohasem tudta. Most pedig rájött: határok soha nem is voltak, mindent a hatalom, a pénz, és a mégtöbb hatalom irányított apja részéről... Zhu Zanji pedig... A bosszú vezérelte minden tettét... Ám bosszúja eszközéül, rossz embert választott, hisz apja sohasem szerette őt. Fekete szíve akkor sem érzett volna semmit iránta , ha a szeme láttára hal meg. És most ugyan ez volt, fordítva.

Yibo merő közönnyel figyelte, az egyre csak nagyobb kitérést mutató csíkokat a fekete képernyőn, mik lassan, de biztosan fordultak egy, egyenes csíkká. És a poros, koszos, régi szobát gépek egyenletes, éles sípolása töltötte be. Az apja a szeme látára múlt el, annyi szenvedsét, elvarratlan szálat, végzetes hibát hagyva maga mögött. Mit mind a fiának kell helyrehoznia.

Yibo lassan húzta ki a gépeket a konnektorból, hisz idegesítette a hang. És eközben, pedig csak egyetlen kis ádáz gondolat motoszkált fejében: az apja ennél kegyetlenebb halált érdemelt volna...

*Kínai idióma

Remélem, azért nem ábrándultatok ki az én kis szörnyetegemből, egyik kedvenc fejezetem lett, főként az utolsó bekezdés👌! Én személy szerint imádom, remélem ti is. Hamarosan hozom a következő részt!