Nappali Holdvilág (YiZhan)

34. fejezet

"A víz visszatükrözi neked a Napot, élvezheted ragyogását - ám ha közvetlenül belenézel, megvakulsz."*

Kinyílt a lift ajtaja, szíve a torkában dobogott, ám arca és teste erről mit sem árult el. Maguk voltak a megtestesült nyugalom kívülről, ám egy új, veszélyes küldetés mindig nagy adrenalinnal járt, mit sebesen szállított testükben szívük. Izzadt a tenyere. És az ajtó kinyílt, előtte pedig az a személy állt, akire nem számított.

Lépés közben megakadt, zavartan nézett a másikra, majd gyorsan elrántotta a tekintetét.
- Nagyszerű uram, hogy itt találom - tért észhez leggyorsabban Ming Li és lépett Zhu Zanjin felé. - Akkor megbeszélhetjük az adás-vételi szerződés feltételeit? - állt be Yibo elé, takarva őt, csökkenteve a lebukás veszélyét. Ám Yibo már tudta, hogy veszett ügy az egész, és ha csak nem szerencsétlen véletlenek sorozata, akkor áruló keveredett közéjük. Lehorgasztotta a fejét, és várta a fejleményeket.

- Fölösleges. - tett egy hanyag mozdulatot a levegőbe Zhu Zanjin, mire mind a két embere zavartan nézett rá, szerepükből nem kiesve. - Tudod, Yibo, talán alábecsültelek. - gördültek le ajkáról lassan a szavak, szinte halálos rendeletként.

- Elnézést ura, de nem tudom, hogy kiről beszél. - próbálta menteni a menthetőt Zhang Bin, ám a fiatal triádvezető egy fejrázás kíséretében leállította.

- Ki az? - emelte fel fejét Yibo, és szegezte a másiknak a kérdést. Zhu Zanjin szája kárörvendő mosolyra húzódott.

- Azt hiszem, hogy nincs mit titkolni már kilétét, de azért találgass csak! - kezdte, csupán saját maga szórakoztatása képpen, ám a fiatal oroszlán csupán gyilkos szemekkel meredt rá, kezében az aktatáska nyöszörögve megszólalt. - Rendben, akkor segítek. - forgatta meg szemeit, hisz a másik tönkretette a játékát. - Nagyon féltékeny lett a te új szerzeményedre, Xiao Zhanra. - Yibo szája széle megrándult dühébe, a két embere pedig hátrált egy lépést.

Ismerték vezetöjüket, tudták, hogy most már elkerülhetetlen az, hogy robbanjon a dühvel, és elkeseredettséggel telített bomba. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz a következő mozdulata Yibonak, csupán annyit lehett sejteni, hogy valakinek akár végzetes is lehet.

A fiatal oroszlán meglendítette az aktatáskát, mi erősen csapódott neki Zhu Zanjin fenének. Hátratántorodott, és hitetlenkedő szemekkel meredt a másikra. Orrát fogta, miből szépen lassan, de biztosan megindult karmazsinvörös vére.

- Menjetek! - kiáltott hátra válla fölött embereinek, kik bár vonakodva, de elfutottak. Yibo pedig immáron teljes figyelmét, és dühét a másiknak szentelhette. Bár itt volt az alkalom, hogy véget vessen az egésznek egy golyóval, de még is, a vak dühe elvakította. Puszta kézzel esett neki a másikank.

Az első mozdulatából a földre vitte a még mindig kissé kábult Zhu Zanjint, ki nem tudott a fiatalabb nyers erejével mit kezdeni. Yibo ujjai szorosan a nyakára kulcsolódtak, míg az egyik kezét ütésre emelte. Hangosan csattant, Zhu Zhanji feje pedig erőtlen ütődött ismét a márványnak, míg minden erejével azon volt, hogy lelökje magáról valahogyan a fiatalabbat. Ám ő nem adta magát könnyen, ma akart véget vetni mindennek.

Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, hogy hányszor csapott le az alatta fekvőre, csupán a zavargás tompa hangja érte el tudatát, majd egy erős, határozott rántást érzett vállán, és most ő került a földre.
Ütést érzett az állán, feje hátra bicsaklott, a fájdalom pedig lesből támadt, és tisztította ki tudatát. Immáron egy fokkal nyugodtabban hordozta végug tekintetét művén, mivel meg volt elégedve. Zhu Zanjin a földön feküdt, körülötte széles tócsában minden csupa vér volt, szárazon folt nem maradt. Mellkasa éppenhogy, csak emelnekdett és sűllyedt, de nem nézett ki olyan állapotban, aki akár a holnapot megéli ellátás nélkül. Yibo arcára pedig elégedett, és kissé őrült mosoly költözött.

Az egyetlen dolga maradt, várni. Bár két megtermett ember fogta közre, akik nem az ő pártján álltak, nem volt félnivalója, hisz tudta, hogy emberei mindent elintéznek. Tudta, hogy rájuk számíthat. Térdelő helyzetbe tornázta magát és várt, mi lesz a következő lépés.

Hamarosan pedig sziréna hangja szűrődött be az ablakokon keresztül, ám ezzel még senki sem foglalkozott, hisz lehettek távoli akár mentő hangjai is, de Yibo már tudta. Izmait megfeszítette, menekülésre készen állt. És hamarosan a belső, riasztó kezdett el fékevesztett sípolni.

Körülötte az emberek mind zavartan néztek körbe, míg nem az egyik nagydarab meg nem szólalt.

- Ez a tűzriasztó? - Yibo lemondóan megrázta a fejét, és megállapította: az ész nem egyenesen arányos az izomtömeggel.

- Bomba van az épületbe! - hangzott fel mellettük egy kiáltás, és a nő már el is szaladt, nyomában még több dolgozóval. Yibot, pedig kifejezetten szórakoztatta a jelenet, ám nem élvezhette tovább.

Felpattant, és egy határozott mozdulattal kirántotta karjait a két erős ember szorításából, kik még felocsúdni sem tudták döbbenetükben, Yibo gyomorszájon vágta őket. Az ütés erős, és pontos volt, a két alak görnyedten nyögött fel.

Három másik irányult meg felé, ám a fiatal oroszlán fel volt készülve minden eshetőségre, egy gyakorlott mozdulattal rántotta elő pisztolyát, és adott le azonnal háom pontos lövést, egy-egyet a lábukba. Szabad volt számára az út.

Még egy utolsó pillantást vetett a művére, és még utoljára jól megnézte magának Zhu Zanjin arcá. Örökre emlékezni akart rá, hisz ma végleg lezárta.

Nem a főbejáraton keresztül távozott. Az épületet ismerte tervrajzokon keresztül, így célirányosan járta a rejtett folyosókat, mígnem kijutott a levegőre. Elégedetten nézett végig. Az utcában teljes volt a felfordulás, emberek menekültek, és kárelhárítók vették, és zárták körbe az irodaházat. Sokan a telefonjukkal örökítették meg az izgalmakat, mit sem tudva az ok, okozatról.

- Főnök! - hallotta meg két embere hangját, kik nagy léptekkel siettek felé. Yibo fáradt mosolyt erőltett az arcára, az adrenalin kezdett kimenni a szervezetéből.

- Szép munka volt. - biccentett feléjük egy halvány mosoly kíséretében.

- Wang laoshi** jól van? - kérdezte Zhang Bin, egy zsebkendőt nyújtva felé. Yibo zavartan vette el, és csak akkor tudatosult benne, hogy bizonyára ömlik az orrából a vér.

- Semmiség. - modnta, miközben orrához tartotta a fehér anyagot, mi azonnal színét vesztette, vérvörösre színeződött. - A bomba mikor robban? - terelte a beszélgetést egy sokkal égetőbb kérdés felé, mire mind a két embere hitetlenkedve, és mosolyogva rázta meg a fejét. Hisz a fiatal oroszlán egy percre sem áll meg, csörtet előre, és a saját testi épsége iránt érdeklődik a legkevésbé. Csodálták, tisztelték, és félték.

- Tíz perc, nagyvalóstínűséggel mostanra már elhárították. - felelte Ming Li. - De ha nem, az épületet kiürítettük, az egyszerű polgárok nem sérülhetnek. - Yibo bólintott.

- Akkor menjünk haza. - hagyta el egy sóhaj kíséretében ajkait kívánsága, és a sötétített autó felé vette az irányt. Nem akart mást, csak visszaérni a birtokra, látni Zhant, megcsókolni Zhant és a múltat végleg lezárni, új fejezetet nyitni.  Hisz ezennel mindennek vége...

__________

És aznap valóban végetért valami, de nem az, amit Yibo gondolt volna.