Nappali Holdvilág (YiZhan)

11. fejezet

"Csak akkor tudjuk meg, hogy a fenyő és a ciprus örökzöld, amikor eljön a hideg évszak".*

Karikás szemekkel jött ki a fiatalabb szobájából, és húzta be maga után hangtalan az ajtót. Bár szemei le-lecsukódtak, még nem aludhatott el. Hosszú volt neki ez a nap. Yibo végre elaludt. Ott volt mellett végig, miután az éjszaka többször is felébredt. A fiatal oroszlán mindig zavart volt, nem látszott, mint ha tudná, hogy hol van. És mindig egy embert keresett, egy embert hívott. Egy Hua nevezetű férfit.

Zhan nagyot ásítva tántorgott tovább a még mindig kihalt folyosón. Meg akarta tudni, hogy mi történt a fiatalabbal, és úgy érezte, nincs is jobb személy erre, mint Lu. Bár tudta, hogy illetlenség hajnalok hajnalán zargatnia a másikat, de még is, úgy érezte, hogy ez az ügy fontos, és nem tűrhet halasztást.

Megállt az ajtó előtt, és tétovázva ugyan, de bekopogott. Alig vert hangot, még is, ágyúdördülésnek hatott a hangtalan folyosón. Ám válasz nem érkezett. Talán még is hagynia kéne aludni a lányt? Nem. Válaszokat akart. Talán aggódott a másikért? Újra kopogtatott, majd várt. Végül az ajtó csak kinyílt, Lu pedig hálóköntösében, laposakat pislogva is ugyan, de pont ugyan olyan gyönyörűen nézett ki, mint mikor legutóbb látta. Mintha nem is most keltették volna fel.

Lu érdeklődve emelte feljebb szemöldökét, választ és magyarázatot várt a kora hajnali zaklatás miatt, és renélte, hogy nem hiába kelt fel.

- Beszélnünk kell... - kezdte Zhan, mire Lu egy ásítás kíséretében már csukta is volna be az ajtót. - Yiboról. - tett még hozzá gyorsan, mire a lány keze megállt. Fáradt, karikás szemeiben, mintha féltés szikrája csillant volna fel. Arcáról egyből eltűnt az álom utolsó lágy érintése is, immáron minden figyelmét a másiknak szentelte.

- Ugye jól van? - kérdezte azonnal, és szélesre tárta az ajtót, beinvitálva a fáradt Zhant. A gyakorlott betörő elgondolkodva megrázta a fejét. Nem. A fiatalabbik nincsen jól, láthatóan. Olyan terhet cipel, amit senkinek sem szabadna, Yibo pedig még csak egy gyerek! Bár Zhan nem tudta, hogy mi is történt pontosan, még is, sajnálta a fiút. Minden ellenére, együttérzett vele, és... és, segítenk akart neki. - Beszélj! - utasította Lu, hangja parancsoló volt, mitől a szobába a levegő is megfagyott.

- Hangokat hallottam a szobából, és mikor többedszerre is szólítottam, és nem nyitott ajtót, bementem. A fürdőben találtam, és csak azt hajtogatta, hogy vér, meg valaki Hua nevű embert szólongatott. - szedte össze a gondolatait, és foglalta össze röviden. Míg beszélt, Lu arca egyre inkább eltorzult, és lett kétségbeesettebb.

- Ne... - suttogta maga elé a nő, kétségbeesetten, és kerülte volna ki Zhant, de elkapta a csuklóját.

- Vissza aldut... Nem hiszem, hogy most jó lenne, ha zavarnánk. - Lu hosszú másodpercekig vizslatta szemeivel, mik akár ölni is tudtak volna, végül teste elernyedt, és megadóan lépett vissza a helyére. Majd lassan bólintott. Hellyel kínalta Zhant, és itt már mind ketten tudták: hosszú beszélgetésnek nézenk elébe.

- Yibo egy az alvásparalizis egy deformált, sújosabb változatában szenved. - kezdte Lu, majd Zhan értetlen arcát látva, ki is fejtette. - Mikor felébred, az agya nem tudja eldönteni, hogy ébren van e, vagy még mindig álmodik, ezért szörnyű hallucinációkkal traktálja az elmét, de a testet nem mozgatja, így az ember nem tud menekülni. Lehetnek lidércek, szellemek, démonok. Néha pedig hallási hallucinációk is párosulnak hozzá. De... Yibonál ez egy kicsit más. A hallucinációi a teljes ébredés után is annyira valóhűek, hogy elhiszi, az a valóság. Hisz amit újra és újra átéla az alvásparalizis során, az már egyszer megtörtént. - halkult el végére teljesen Lu hangja, szemeibe könnyek gyűltek, Yibo fájdalmának ki nem mondott könnyei.

- Hogy éretd, hogy megtörtént? - kérdezte egy idő után Zhan, miután feldolgozta a nő szavainak értelmét. Lu sokáig hallgatott. A gyakorlott betörő érezte, hogy veszélyes vizekre evez, de még is úgy érezte, joga van a teljes igazsághoz.

- Nos, ezt lehet, hogy nem kéne elmondanom... De azt hiszem, már úgy is mindegy... Tudod, Yibo nem olyan kőszívű és kegyetlen, mint amiennek látszik, vagy akarja, hogy lássák. Vagy legalábbis nem volt mindig ilyen... - igen, Zhan már beláta, hogy félre ismerte a fiatal srácot. Első benyomásra ítélt, és hitt a róla terjengő peletykáknak. De már belátta, Yibo egyáltalán nem olyan. - Régebben, még az apja idejében történt. Yibo fiatal volt, csupán 17 éves. Akkoriban még volt szíve, hatalmas szíve volt. Könnyen megbízottt az emberekben, és naív lélelk volt. - futott át Lu arcán szomorú mosoly szele a régmúlt emlékei hatására. - És Yibo akkor még szeretett, szeretett, mindennél nagyobb odaadással. És nagy veszteség volt neki, hogy azt, akit a legjobban szeretett, nem tudta megmenteni. - Lu szavai elakadtak, látszott, hogy bár nem vele történt, de az ő szívén is rég beforrtnak hitt sebeket tépett fel. Lehajtotta a fejét, arcán könnycseppek folytak végig. Zhan meg akarta állítani, hisz látta, hogy a nő szenved, de mégsem tette. Tudni akarta az igazságot. Hogy miért? Hogy sajnálja Yibot, vagy együtt érezzen vele? Netán felhasználja ellene a későbbiekben? Még nem döntötte el. - Bocsánat, csak... Ez mindannyiunknak fájdalmas emlék marad. - szipogott Lu, mire Zhan egy megértő mosollyal adózott irányába. És várta, hogy a nő folytassa. - Yibo szeretett, és bár nehéz róla elképzelni, de szerelmes volt. Az első szerelme, a kapcsolatuk pedig igazán jó volt. Ő volt Hua, az egyetlen srác, aki megdobogtatta Yibonak a szívét. De kapcsolatuk mondhatni tiltott volt. Mikor Yibo apja tudomást szerzett Huaról, mindent elkövetett, hogy elkapja. Majd Yibo szeme láttára félholtra verte, majd kegyetlenül, mint egy állatot, lelőtte. - zokogott fel Lu, és Zhan is érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, nem akarta elhinni a hallottakat. De legbelült tudta, hogy igazak az elhangzottak. Hogy lehetett valaki ilyen kegyetlen!? Bár sok mindent megélt, sok mindent átélt, és sok mindent látott, mit nem szabadott volna senkinek sem, még is, elképzelni sem tudta Yibo fájdalmát. Zhan látta a szüleit meghalni, Zhan látta a társait meghalni, Zhan látta, hogy a társait megölik, de mind ezek ellenére el sem tudta képzelni mind azt, amin a fiatalabb keresztülment.

A néma csendben csak Lu szipogása hallatszott, majd végül az is elhalt. De nem szóltak egy szót sem. Sötét gondolatokba merülve hallgattak.

- Felismert? - törte meg a nyomasztó csendet Lu, mire Zhan alig észrevehetően megrázta a fejét. Yibo azt sem tudta, hogy hol van, nem hitte volna, hogy felismerte volna. - Az jó. Te mindent elfelejtesz amit láttál, és amit mondtam. Senkinek sem adod tovább, és nem élsz vele vissza! - nézett rá Lu halálos fenyegetéssel barna szemeibe. Zhant megdöbbente a nő kirohanása. - Kérlek! Kérlek, ne mondd el senkinek! - váltott Lu könyörgő hangnemre. - Ha Yibo megtudja, hogy elmondtam valakinek, fejemet veszi. Ha pedig te visszaélsz vele, az még jobban összetöri. - halkult el teljesen a hangja, és adott magyarátatot kirohanására. Zhan elmosolyodott. Jó volt látni, hogy valaki ennyire, szinte anyai odadadással, és szeretettel szívében aggódik Yibo iránt. Úgy gondolta - bár nem ismerte a fiatalabbat -, hogy megérdemli, és még többet is, hisz gyermekkorában kevés járt ki neki a szeretetből.

- Mit is? - kérdezett vissza játékosan Zhan, mire először Lu egy értetlen pillantást küldött felé, majd szépen lassan gondterhelt, aggódó, ám gyönyörű arcára mosoly húzódott.

- Köszönöm... - suttogta majd, egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan átölelte a férfit.

*Kínai idióma

Köszönöm, hogy elolvastad, hamarosan jövök a következővel! ❤️💚

Egyébként befejeztem az írását, 40 fejezetes lett (prológussal együtt 41), szóval aki szereti, az még élvezheti egy darabig!🤗