Nappali Holdvilág (YiZhan)

14. fejezet

"Türelemből és eperfalevélből selyemköpeny lesz végül".*

Zhan - bár idejét maga sem tudja mikor sétálhatott félelem nélkül a tetmészetben - mindenre rácsodálkozott, mintha évek óta ki sem tette volna lábát a szobából. És mint egy gyermek, élvezte a furcsa szabadságot. Leveleket húzott össze lábával, majd ferúgta őket, és a színes eső alá állt, hatalmas mosollyal az arcán. A patakhoz szaladt, gyönyörködni a vízben, a hideg ellenére pedig beletette kezét, és egy keveset felfröcskölt. A hold sugarai pedig megtörtek rajtuk, mint apró gyémántok este vissza a nagyobb hozamba, és rohantam tova, ki tudja, hogy hova. Majd egy nagyobb, kidőlt fát pillantott meg a tisztás egyik szélén, több sem kellett neki, gyakorlott mozdulatokkal mászott végig rajta. Mint egy nagy gyerek.

Yibo pedig minden mozdulatá mag is mosolyogva kísérte szemével, miközben lassan elrendezte a dolgokat. Kihajtogatta a pokrócot, kiszedte a kosárból a dolgokat, majd azokat is elhelyezte. Végül pedig a két párnát dobta le a lepedő két végéb, mikor is túl nagy csönd lett mögötte. Yibo kezei megálltak a levegőben. Nem tetszett ez neki. Hisz egy gyerek akkor szokott csöndben lenni, ha tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, vagy éppen most sántikál valami rosszban. Gyanúja pedig beigazolódott. Megfordulni sem volt ideje, és egy nagy maráknyi levél hullott nyakába, mit szorosan kísért a gyöngyöző kacaj, mi mindent megért számára.

Hitetlenkedve, de széles mosollyal az arcán fordult meg, a leveleket söprögetve le magáról. Szórakozottan ingatta a fejét, míg vele szemben Zhan még mindig csak nevetett. Figyelme pedig lankadt, ez is volt a nagy hibája. Yibo közelében ilyen végzetes hibág nem lehet ejteni. Furcsa fény gyúlt a fiatalabb szemében, olyan, amit kiskorában látott bárki is benne utoljára. Majd felkapott egy marék levelet a földről, és Zhan nyakába szórta. Nevetve próbált meg előle kitérni, de lábai összegabajodtak, és a fölrdre ült. Nem volt menekvés, szép számú levél hullott nyakába, hajába, fejére, ölébe, pulcsijába. Mindene csupa levél volt, akár csak Yibonak.

- Most vissza kaptad! - nézett le rá diadalittasan a fiatalabb, széles mosollyal az arcán. A mosolya pedig olyan természetes volt, mintha mindig boldog lenne.

- Igaz, igaz, megérdemeltem! - kuncogott, miközben a levegőt kapkodtak Zhan. Nagy sóhaj kíséretében dőlt hátra a földön, minek láttán Yibo megborzongott.

- Beléd fognak menni a bogarak. - állapította meg, de nem kapott semmilyen reakciót.

- Gyere te is! - pillantott felé Zhan, mire Yibo nagy hévvel rázta meg a fejét, és lépett egy kissé hátra.

- Én oda biztos, hogy nem!

- Te aztán tényleg félsz a bogaraktól... - állapította meg Zhan, miközben kezét nyújtotta a másiknak, felsegítés reményében. Yibo pedig ugyan szemeit forgatva, de készségesen megfogta azt, hogy felallítsa Zhant, de a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy azt eltervezte. Erős és hirtelen rántást érzett a karjában, és egyik pillanatról a másikra ő is lent találta magát a földön, Zhan mellett. Át lett verve! Futott át a gyilkos gondolat ezerrel az agyán, mi ismét arra emlékeztette, hogy senkiben sem szabad bíznia. Teste és izmai megfeszültek, azonnal fel akart pattanni, de valami vissza tartotta. Zhan gyakorlott mozdulatokkal mászott fölé, és immár teljes súlyával nehezedett rá, és nyomta le a földre. Yibo szemeiben félelem tükröződött, de arcán semmi sem látszott. Mint egy fagyos, jégdarab. Ám Zhan már megtanult a jelekből olvasni. - Nyugi, nincs itt senki, és semmi. A bogarak sincsenek itt. - tette hozzá, meleg mosoly kíséretében. És Yibo teste elernyedt, már nem feszítette a támadási, vagy menekülési vágy.

Zhan mélyen a fiatalabbik szemeibe nézett, mik az éjszakába feketéllettek. És keserűen tapasztalta, hogy bár sok mindent tud a másik múltjáról, azt nem Yibo maga mondta el neki. És tudja, hogy Yibo sohasem mondana neki semmit. Legalábbis a megfelelő bizalom nélkül, nem. Akkor viszont neki kell megtennie az első lépést. Lassan, és óvatosan hajtotta fejét a másik mellkasára, szinte már ismert volt számára a hely. Érezte, hogy Yibo teste ismét megfeszül alatta, ő is pont ugyan olyan feszülten várta a fejleményeket. Vajon lelöki magáról? Majd érezte, hogy izmai ellazulnak, lélegzete pedig ismét normális lesz. Zhan pedig az izmos mellkason pihentette fejét, és hallgatta a másik szívverését. Nyugodt volt, pedig olyan közel volt az általa félelmetesnek vélt triádvezetőhöz, mint eddig senkihez. Önszántából... Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Majd végül Yibo törte meg a meghitt csendet.

- Elmondod? - tette fel a kérdést, amire bármi lehet volna a válasz. Nem mondta meg, hogy mit kell elmondania. Kezébe adta a szabad választást. Ha nem akar beszélni, megérti. Ha el akar valamit mondani, mindent figyelmesen fog hallgatni, mert mindenre kíváncsi. Nem szabta meg, hogy miről kell beszélnie, hisz nem tudhatja, hogy milyen, és mennyire mély sebek rejlenek a másik szívén. És Zhan ezért hálás volt. Ma amúgy is elmondta volna, megtéve a bizalom göröngyös útján az első lépést.

Zhan legurult Yiboról, és mellé fészkelte be magát, fejét immáron a fiatalabbik izmos karján pihentetve. A másik, pedig hagyta neki, bármit is csinált. A szél hidegen fújva kapta fel körülöttük a leveleket, de egyikük sem fázott. Mind a ketten a csillagokat, és a holdra meredtek, és Yibo várta, hogy Zhan elkezdje azt amit akar, akkor, amikor akarja. És Zhan akarta is. A múltjának egy részét fel akarta fedni a másik előtt, egészen a balesetig. De annál tovább még nem állt készen, talán soha nem is fog. Hisz az egy hosszú, sötét, és gyötrelmes rémálom, ami egy rossz döntés, rossz lépés esetén könnyen folytatódhat...

- Azon a napon is Őszközép ünnepe volt... - kezdte suttogva, mire Yibo érdeklődve fordította felé nagy, sötét szemeit. De Zhan nem nézett a szemébe, a csillagokhoz beszélt. A csillagokhoz, kik között most is ott lehetnek szerető szülei. - Már tényleg késő este volt. Az volt az első év, mikor kimentünk Chonqingba a fesztiválra, és ettünk holdsütit, és festettünk lámpást, és fel is engedtük őket. - merült teljesen emlékeibe, mik szinte - hosszú évek távlatából is, de - megelevenedtek előtte. - Emlékszem, két nyuszit festettem a lámpásra, egy feketét, és egy fehéret. Anyuék nagyon büszkék voltak rám. - mosolygott halványan, az emlékek hatására, szemeiből pedig kiszabadult az első könnycsepp, mi rohanvást gördült végig szép arcán. - Még a kívánságomra is emlékszem. Mikor felengedtem, azt kívántam: minden maradjon olyan örökre, mint most. Azt kívántam, hogy anyu, és apu mindig legyenek velem! - kacagott fel keserűen, Yibo pedig csak hallgatta. Nem szólt bele, szavakkal vígasztalni sem próbálta. Hisz szülei elvesztését nem neki kell elfogadnia. Zhannak pedig erre volt szüksége. - De nem volt szerncsém... Azon az estén nekünk jött egy autó, elsodort minket az útról... Az autónk áttörte a... - elakadt a szava, mint ha most is ott lenne. Vett egy nagy levegőt, muszáj  volt folytatnia. Nem kényszerítette rá senki, de ő folytatni akarta. Mert valahol lelkének még is megkönnyebbülés volt. - Az autónk a szalagkorlátot, és a vízbe estünk... Onnantól, onnantól... Én, én nem... - ennyi volt... Nem tudta folytatni. Szemei megteltek könnyekkel, már nem látott. Erős karokat érzett meg maga körül, Yibo átölelte. Yibo átölelte, és nem eresztette.

- Nincs semmi gond... Mostmár nincs... Egy hős vagy... - duruzsolta lágyan, mély hangján a másik fülébe, ki viszont nem hallotta a nyugtató szavakat saját sírásától. Bár hallani nem hallotta, de érezte, és hálás volt értük.

*Kínai idióma

Köszi, hogy elolvastad, ha további könyvekre vágysz tőlem, egy másik Yizhan sztori is kint van, Az utolsó percemig néven.