Nappali Holdvilág (YiZhan)

20. fejezet

"Ezer új útról álmodtam... Felébredtem, és a régin találtam magam."*

- Valami történt vele... - suttogta maga elé, reménytvesztetten. Lu gyengéden simított végig izmos hátán, miközben szemeibe pislogta vissza könnyeket. Erős nő volt, aki sok mindent látott, és megélt már fiatalsága ellenére, és mégsem vesztette el szívét, lelkét, tartásár, reményét, és derűlátást. Jó szíve volt, hatalmas szíve, mibe mindenki belefért. Az olyan emberek is, kik nem érdemelték volna meg, még is, valamilyen különös okból kifolyólag helyet kaptak benne.

- Mit írt a levélbe? - kérdezte selymes hangján, mire Yibo megrázta a fejét. Nem olvasta el, még mindig nem merte. - Elolvassam? - kérdezte Lu. Mindenáron segítenk akart a fiatalabbnak, még akkor is, ha szerinte nem érdemelte meg a gondoskodását. De Lunak Yibo volt a kisöccse, kire mindig számíthatott, és kinek mindig ott volt támaszul. Ha elolvassa, elmondja a tartalmát Yibonak, így tud talán segítenk neki egy kissé. Yibo szó nélkül állt fel, és kereste meg a levelet, mit azóta már gondosan visszahalytogatott a borítékba. Egy hosszúra nyúlt másodpercig csak nézte a levelet, majd átnyújtotta a nőnek. Kezei köbe megremegtek.

Lu lassan bontotta fel, majd kezdte olvasni. Szemei figyelmesen jártak sorról sorra. Yibo le sem vette szemeit a nő arcáról, mi az érzelmek igen széles skáláját mutatta.

Miután a baleset megtörtént, mikor ismét felébretem, egy kis dohos, koszos, hideg, szürke szobába találtam magam. - olvasta Lu, és tudta, hogy innentől kezdve semmi jóra nem számíthat. Jól tette, hogy Yibo nem olvasta el, hisz akkor a fiatal oroszlán haragjág és dühét nem lehetett volna megfékezni. - Emlékszem, hogy nagyon féltem, és nagyon fáztam. A fogaim pedig fájtak.
Hamarosan bejött egy nő, kit követett egy férfi is, aki akkor még a húszas évei végét taposhatta. A nő együttérzően nézett rám, a férfi már akkor is kegyetlenül.
Kezembe nyomtak egy adag ruhát, - mindegyik koszos volt, és szakadt - majd a nő elmondta, hogy miért is vagyok itt. Nem sokra emlékszem, hisz a félelem megbénított, válaszolni sem tudtam. És akkor korbács csattant a hátamon, megbüntettek, mert nem válaszoltam.
Mint utólag rájöttem, akik megmentettek az általad keresett, és üldözött szervezet emberei voltak, engem elraboltak. És kineveltek az egyik bábjuknak.
A legtöbb gyereket a szüleikkel fenyegették, hisz nem rettentek vissza attól, hogy családoktól vegyék el a gyerekeket, hisz ez nem egy jótékonysági szervezet. Láttam sorstársaim arcán a félemet, mikor nem akarták megölni a kisegeret, ám akkor elhangzott a gyilkos mondat: ha nem teszed meg, a családod bánja. Hogy ezeknek mennyire volt alapjuk, azt a mai napig nem tudom.
Ám engem ezzel már nem tudtak fenyegetni, hisz nem volt senkim. Ám ha nincs gyengeséged, csinálnak egyet.
Kutyákkal lettem összezárva, kik legszívesebben széttéptek volna, egyedül a láncok tartották vissza a fenevadakat. Ám egyszer az egyik még is kiszabadult, és akkor nekem rontott. Télnyeg nem tudom, hogy hogyan éltem túl.
Azóta félek a kutyáktól. Már megvolt a gyengeségem, mit fölhasználhattak ellenem, akkor pedig irányítani tudtak. Kezdetét vette a kiképzésem.
Ismét újabb csoportba kerültem, hol megtanítottak mindent verekedni, harcolni, és ölni.
Sokszor lettem más gyerekekkel összeeresztve, és köteleztek mindent, hogy harcoljunk egymással akár az első vérig, akár a végsőkig. Vagy csak pusztán addig, míg azt nem mondják, hogy elég, az pedig valahol a kettő között volt. Aki nem volt hajlandó megcsinálni valamit, az büntetést kapott.
Majd csoportokba osztottak minket, aszerint, hogy ki mibe volt kiemelkedő az évek alatt. Onnantól, pedig kifejezetten arra képeztek ki minket, persze ez nem azt jelenti, hogy mást nem csináltattak meg velünk.
Ott ismertem meg Zhuochangot, aki mindig támaszom volt, így úgy érzem, hogy a szabadságával tartozom neki.
Ott volt mellettem, mikor legelőször szemet vetettek rám az idősebbek... Gyenge és törékeny voltam, a csoportba is mindig leghátul kullogtam erőnlét szempontjából.
Így nem csoda, hogy nem tudtam ellenkezni. 15 éves voltam, mikor először megerőszakoltak, onantól talán napi rendszerességgel megesett. Én nem tudtam ellene semmit sem tenni, a többiek pedig nem foglalkoztak vele. Átnétek rajtam, mikor segítség kellett volna.
Egyedül Zhuochang volt ott, de neki is csak sírni tudtam, sohasem lépett közbe. De nem hibáztatom érte.
Majd eljött az első küldetésem, és akkorra már rég tudtam, hogy innen nem szabadulok. Nem egy ember halálát néztem végig, csak azért, mert azt gondolta, hogy meg tud szökni, túl tud járni a banda eszén. Nem sikerült neki, ám a szökési kísérletet kegyetlenül megtorolták.
Így nem is próbálkoztam vele. Minden nap, minden küldetés után visszatértem oda, ahol megvertek, megerőszakoltak, megaláztak, csak azért, mert már nem ismertem mást, és mert élni akartam.
Aztán egyik nap hozzád lettem elküldve. Akkorra már az egyik legjobb betörő lettem a csapatból, igazán értékes ember. És a főnöknek a kis játékszere.
Bevallom, még sohasem kaptak rajta betörésen, de te még is megtetted. Lenyűgöztél. Fiatalságod ellenére, okosabb vagy, mint a kegtöbb öreg nagyhal.
Sokáig tőled is meg akartam szökni, és nagyképűen, de hiszem, hogy sikerült volna. Aztán feltettem magamnak a kérdést: miért? Hisz itt senki sem bántott, ami azt illeti, senki sem tudja, hogy ki vagyok. Talán új életet kezdhetek, itt, ahol nem talának rám.
És onnantól nem akartam elmenni, de már biztosan tudod. Sőt, a történet folytatását is ismered.
Ám nagyon sajnálom, hogy így kell vége lennie. Kérlek bocsáss meg, vagy értsd meg. Nem így akartam.

UI.: Köszönök mindent, ami értem, és velem tettél, szeretlek.

Xiao Zhan

Lu könnyes szemekkel olvasta az utolsó szót, mi szinte elbújt minden más mellett, még is, a legtöbbet jelentette. És immáron biztos volt benne, hogy Zhan nem önszántából ment el, hogy történt vele valami. Valami nagyon rossz.

Szemei törölgetve nézett fel Yibora, ki akkorra már fejét kezei közé temetve ült az ágyon. Lu átölelte. Átölelte, és nem engedte, hisz ez az ölelés most neki is épp ugyanannyira kellett, mint a másiknak. Az olvasottakat nehezére esett feldolgozni, de még nehezebb lesz elmondania Yibonak. Hisz tudta, hogy a fiatalabban újabb, és újabb tornyokat fog ledönteni, lelkébe fog tiporni, majd szívét gyökerestül kitépni helyéről.

Hisz neki is nehezére esett a levél olvasása, bá Zhan nem részletezett semmit, Lu elképzelni sem merte, hogy miket élhetett át. A sok szörnyűség, mit műveltek vele! Yibo össze fog roppanni, hisz nem tudta megvédeni. És az az egyetlen szócska a végén, mi az egészenk a lényege, és mi végleg tönkretesz mindent...

- Nem önszántából ment el... - suttogta Yibo fülébe, mire a fiatalabb sürgető, és feszült szemekkel nézett fel rá. Lu vett egy mély levegőt, majd felkészült mindenre...

*Kínai idióma

Tudom, ez a rész sem olyan boldog, igazából egyáltalán nem, de még ilyen lesz egy darabig... Hamarosan hozom a következő rész, addig is jó pihenést!🤗