Nappali Holdvilág (YiZhan)

36. fejezet

"Ha van borod és pénzed, barátod is sok lesz."*

- Változott a terv. - hallotta a hangot, ám a hang gazdáját nem látta. Már egy ideje így volt ez. Bár eddig is mindig egy sötétített szobába találkoztak, még is, legalább a megbízója, bosszúja kulcsának a körvonalait láthatta. Ám az utóbbi két találkozás elválasztva, paraván mögött zajlott. Személyesen - hisz nem telefontéma az ilyen -, de még is arctalan, anoním. Figyelmesen hallgatott.

- Mind a kettőnek meg kell halnia. - hangzott az akarat, mire tüdejében megrekedt a levegő. Nem erről volt szó, nagyon nem erről volt szó. És az új fejlemény, nagyon nem tetszett neki.

- Nem ebben egyeztünk meg! - sikkantott fel meglepetten. Nem láthatta, de a paraván mögött ülő torz embernek torz arca türelmetlen grimaszba fordult.

- Akarod a pénzt, vagy sem.

- Nem csak a pénzt akarom. - állt ki keményen az igazáért. A paraván mögött az ember hetykén megvonta a vállát, és intett a kezével.

- Felőlem így is játszhatunk. - sziszegte, mire hideg cső végét érezte a halántékánál. Ereiben megfagyott a vér, félelemmel telt szemekkel nézett fel a sötét alakra, ki a fegyvert szegezte rá.

- Nos... Akkor kell a pénz, vagy sem? - fűzte össze nyugodtan ujjait. Nem volt választása. Ha nemet mond, lelövik. Ha igent, neki kell majd lelőnie mind a kettőt. Az ellenségét, és a fizetsége egy részét.

- Iiigen... - remegett meg a hangja, a tarkója pedig szabad lett.

- Nagyszerű. Minél előbb... És akkor a pénz, akár már ma is a tiéd lehet. - hallotta a fagyos hangot a paraván túloldaláról, és akkor már tudta - bár későn -, hogy nincs visszaút, talán most készül élete legnagyobb hibájára...

______________

- Szeretlek. - suttogta bele Yibo fülébe, ki egy édes morgást hallatott, az álom mezsgyéjén járva, az ébrenlét küszöbét át nem lépve. Zhan gyermekien felkuncogott, és még közelebb hajolt a fiatal oroszlánhoz. - Szeretlek. - kacérkodott tovább, és puszilt a másik arcára, ki erre már kinyitotta a szemét, és egy gyors mozdulattal maga alá teperte Zhant.

- Ezt az ébresztést meg tudnám szokni. - nézett le rá Yibo hatalmas mosoly kíséretében, mit tudta, csak neki tartogat. Zhan beharapta alsó ajkát, hisz a másik igen is szexin, és kívánósan hajolt fölé. Sötét tincsei - mik közé kék is vegyült - kócosan, ám még is rendezetten hullott szemébe, arcán még látszódtak az alvás nyomai, ajkai pedig édes félmosolyra gördültek. Tökéletes volt. Tökéletes, és csak az övé, senki másé.

- Szeretlek! - kuncogta ismét zavarában Zhan, mire Yibo egyből egy csókkal folytotta belé a szót, mit nem volt ideje elmélyíteni, mert Zhan mellkasára téve kezét, picikét arrébb tolta magától. A fiatal oroszlán kérdőnnnézett le rá. A másik zavartan, már-már szégyenlősen kezdte el piszkálgatni körmét, és minden erejével azon volt, hogy elkerülje a Yiboval való szemkontaktust.

- Gond van? - kérdezte azonnal a fiatal oroszlán, hangja valódi aggodalmat tükrözött, mi csak még inkább zavarba ejtette Zhant.

- Zhan-ge, van valami? Tudod, nekem bármit elmondhatsz. - simított lágyan kézfejére Yibo, mire a betörő sóhajtott egy nagyot. Igen, ha szeretne valamit, azt ki is kell mondania.

- Tudod Bo-di, olyan rég jártam már a városban... - kezdte Zhan, ám hangja elakadt. Úgy érezte, hogy nincs joga kérni, nincs joga akarni, hisz így is több mindene van, mint amit érdemelne. Yibo bíztatóan megszorította a kezét, várta a folytatást, bár már selytette a végét, még is azt akarta, hogy Zhan mondja ki. - És arra gondoltam... Hogy...

- Mire gondoltál? - nem azért húzta Yibo a másik idegeit, hogy idegesítse. Sokkal inkább azért, hogy Zhan magától rájöjjön, és megértse: neki is van szava, és Yibo számára a szava mindennél többet jelent, és megpróbálja teljesíteni.

- Hogy... Bemehetnénk legalább a közeli kis faluba. - harapott bele szájába Zhan, és félve, még is reménykedve nézett fel a másikra, kinek viszont csak nagy mosolyával találta szembe magát.

- Persze! - egyezett bele azonnal, majd fűzte is tovább a beszélgetést. Zhannak meg kell benne bíznia, mert Yibo sohasem tudna neki ártani, rosszat csinálni neki. - És, pontosan mire gondoltál? - Zhan ismét ujjait piszkálgatta, mire elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy végre kimondja, mit is szeretne.

- Tudod, Chonqingba születtem, és éltem is valameddig ott, még sem ismerem a várost, igazából semmit sem láttam belőle. Ami azt illeti, semmit sem tudok a környezetemről, és... - Yibo egy csókkal állította le Zhant, mert tudta, hogy szavaival saját magát bántja a másik, akár tudat alatt, akár szándékosan.

- Szóval, nézzük meg Chonqingot? - suttogta kérdését mosoly kíséretében a másik ajkaira, mire Zhan hevesen bólogatni kezdett.

_____________

Ciqikou. Chonqing egyik kerülete, a Jialing alsó folyásánál található nyüzsgő, történelmi város. A Porcelánkikötő.

- Ez gyönyörű! - ámuldozott Zhan, nem bírt betelni a város látványával. Mindenhol piros lampionok lógtak, mindenhol gondosan megmívelt, régi falú házak, mindenhol árusok, illatok és színek tengere! Imádta, hisz új volt, és ilyet még sohasem tapasztalt.

- Örülök hogy tetszik. - lépkedett mellette különös feszültséggel Yibo. Szeme mint bármely prédaállatnak, ide-oda járt, rosszat sejtett. Nagyon rosszat, de semmiféleképpen sem akarta elrontani a másik jókedvét.

- Nem is tudtam, hogy egy kerület lehet ekkora! - adott hangot csodálkozásának, Yibo legnagyobb örömére, az ő feszültségét észre sem véve. Elég, ha csak ő aggódik, még akkor is, ha vaklárma az egész.

- Pillanat Zhan-ge, csak egy gyors telefont el kell intéznem. - erőltetett mosolyt az arcára, ám aggodalmát Zhan észre sem vette, csak septében bólogatott párat, majd új látványosságot keresett szemével, mit egy hatalmas régi iskola** képében meg is talált.

- Lu?.. Nagyszerű... Kérlek, rossz előérzetem van, csak tartsátok rajta Zhanon a szemeiteket... Nem tudom, csak mintha valami rossz lenne előkészületben... Rendben, köszönöm... - tette le a telefont, és szemével egyből Zhant kezdte el keresni, hisz a nagy forgatagban egy másodpercre szem elől tévesztette.

- Bo-di, éhes vagyok. - hallotta meg az édes hangot háta mögött, mitől egy pillanatra megnyugodott, és csak remélni tudta, hogy Zhan nem hallotta az előző beszélgetésüket. Fesztelen mosoly jelent meg az arcán, mi eltakarta aggodalmait.

- Itt állítólag nagyon finom fűszeres hot-potot lehet enni. - fogta kézen, és húzta maga után Zhant, bele a város forgatagába, emberek tömkelegébe, hol talán el tudja rejteni a lehetséges veszélyek elől...

És a nap szikrát vetett mindenre, erőtlen fényét a vastag hó verte vissza, mi hűen takart, és védett meg mindent a hideg ellen. A boltokban, teázókban, éttermekben, pedig emberek tömkelege gyűlt össze, beszélgetni, ünnepelni, vagy csak véletlen találkoztak. Mindenkinek jutott egy forró tea, mi felmelegíthette, és mindenhonnan nevetés, és vidámság hangja szűrődött ki. Mindenki boldog volt, kivéve egy embert, ki már napok óta ott járt a nyomukban, figyelte minden lépésüket, és tervezgette halálukat...