Nappali Holdvilág (YiZhan)

39. fejezet

"Az ember meghal és nevet hagy hátra; a tigris elpusztul és bőrt hagy hátra."*

Csend honolt a szobába, mikor felkelt. Nem tudta, hogy miért aldut el, hisz fáradtságot nem érzett, úgy, mint éhséget sem. Sőt semmit, csak ürességet. De nem az az üresség volt, mint amikor valaki rosszabb napjait éli, és nem látja értelmét életének. Nem. Hiányzott belőle valami, pontosabban valaki, akiért eddig élt, akiért eddig minden nap felkelt. Csalódottan kelt fel a kanapéról, és sétált oda az ágyhoz. Lassan egy hete mindig ugyan az a látvány, semmi sem változott. Érezte, hogy ég a szeme, hogy könnyek csípték, de nincs mi végigfollyon az arcán. Csak fekete gomolygó üresség testében és lelkében egyaránt.

Felmászott az ágyra, és bebújt Yibo mellé, fejét a fiatalabb ölébe hajtotta. És mindig reménykedett, hogy messzire kalandozott gondolataiból a másiknak keze érintése fogja visszahozni, ahogy beletúr a hajába, ahogy becézgeti, ahogy szólongatja, ahogy megöleli, és megcsókolja. Ám ez minden nap minden percében csupán puszta remény maradt. És a gondolatra ismét elszorult torka, ám mégsem jött ki egyetlen könnycsepp sem szemén, ajkairól egy fájdalmas sóhaj sem szakadt fel.

Remény volt, egészen mostanáig. Ugyan is ekkor, mikor sötét gondolatai tengerébe készült ismét alámerülni, megérezte, hogy valaki lassan hajába vezeti vékony ujjait. Zhan megmerevedett, szíve hevesebben kezdett el verni, majd kiszakadt a helyéről, mégsem mert megmozdulni. Lehet, hogy csak vágyai játszanak vele, lehet, hogy csak ébren álmodik.

- Zhan-ge... - hallotta meg számára a legédesebb hangot, és tudta, hogy most nem álmodik. Szemeibe azonnal könnyek szöktek, mik már oly régóta ott rejtőztek benne, ám utat eddig nem kaptak. Most minden fájdalom egyszerre tört felszínre, a határtalan boldogság egyvelegével keveredve.

- Bo-di! - nevetett fel, miközben sós könnyek folytak le az arcán.

- Itt vagyok Zhan-ge, mostmár minden rendben van. Mostmár biztonságban vagyunk. Zhan-ge... - szólongatta, de ő mit sem akart foglalkozni az édes becézéssel, neki csak az számított, hogy Yibo él, Yibo itt van, Yibo ébren van, Yibo nem sétált ki az életéből. Fejét szorosan fúrta bele a fiatalabb ölébe, míg Yibo haját simogatta.

- Múltkor is ezt mondtad. - szipogta elhaló hangon hosszú idő múltán. Múltkor is megígérte neki Yibo, hogy vigyáz rá, minden rendben lesz, immáron örökre. De nem volt igaz. Nem arról volt szó, hogy hibáztatta volna a másikat, hisz nem tehetett róla, sőt, pont őt védte. A saját testével, a saját életével.

- Bocsánat. - mondta a másik, valóban bűnbánó hangon.

- Miért kellett a golyó elé ugranod! - szakadt fel Zhanból a kérdés, mivel egyetemben könnyei is ismét megindultak. - Miért!? - bár kérdései indulatosnak hatottak, valóban csak lelke fájdalmát tükrözték.

- Nem viseltem volna el, ha téged is elveszítelek. - válaszolta nyugodtan Yibo, miközben Zhan sötétbarna tincseivel játszott. Ujja köré csavarta őket, majd vissza, összeborzolta, és lágyan kifésülte.

- És én? - zokogta Zhan. - És ha én veszítelek el téged, akkor az rendben lett volna!?

- Erős vagy. Túlléptél volna rajtam, elfelejtettél volna, és folytattad volna boldog, szabad életed. Talán egy nap, találkoztál volna valaki mással, aki szívedben a helyemre lép, és szépen lassan én már nem lettem volna, talán még emlékezetedben sem. Mert erős vagy, és nálad erősebb embert nem ismerek. - mondta komolyan, és ami elhagyta a száját, azt úgy is gondolta.

- Annyira hülye vagy! Hogy tudnálak elfelejteni? - kérdezte, és nézett fel Yibora könnyektől csillogó szemekkel. A fiatalabb pedig lejjebb hajolt hozzá, és lágy csókot lehelt a másik ajkaira, mit azonnal viszonzott is, többet akarva kezdték el falni egymást. És a csók azonnal felejtette Zhannal minden haragját, hisz tudat: most ismét itt van mellette Yibo, éppen, és egészségesen.

- Nem kéne még pihenned? - vált el tőle Zhan, arca és ajkai egyaránt piroslottak, és Yibonak nagyon nehéz volt megállni, hogy itt, azonnal le ne teperje a másikat.

- Ünneprontó... - biggyesztette le ajkát játékosan Yibo, mire Zhan szíve majd megolvadt, de csak egy gyors csókra volt ideje, mert gyomra ismét felkavarodott.

Kezét gyorsan szája elé kapva ugrott le az ágyról, és rohant a mosdóba. Yibo meglepett, kikerekedett szemekkel nézett utána, majd amilyen gyorsan csak tudta, követte. Zhan a wc fölé görnyedve öklendezett, de mindhiáb. Majd erőtlen csúszott le a hideg csempén.

- Nincsen gyomorrontásod? - kérdezte aggódóan Yibo, mikor ügyetlen mozdulatokkal egy pohár vizet nyújtott Zhan felé, mi talán csillapítja a hányingerét. A másik megrázta a fejét, majd nagyot kortyolt a vízből.
- Mikor kezdődött? - tette fel az újabb kérdést. Bár nem volt orvos, és a válaszokból sem tudott volna összerakni semmit, talán a puszta aggódás miatt érdeklődött.

- Mikor lelőttek. - adta a rövid, és egyenes választ, nem akart többet hozzáfűzni.

Azon a napon, mikor minden darabjaira hullni látszott, mikor Yibo megkapta a második találatot, ő összeomlott. Hányt, és hányt, míg végül gyomrában nem maradt semmi. Sírt, és sírt, míg végül szemei pirosra nem dagadtak, könnycsatornái ki nem ürültek. Nem evett, és nem szólt senkihez egy szót sem, csak ült, és Yibo mozdulatlan arcát fürkészte naphosszat, míg elméjébe egy makacs kis gondolat furakodott be ádázul, mi megmérgezte, és rettegésben tartotta.

Tudta, hogy itt van kínzója, ki oly sokáig keserítette meg életét, és ki elvette Yibotol. Tudta, érezte. És félt. Hisz ha itt van, ő sincs biztonságban, akkor senki sincs. És onnantól kezdve gyakrabban rándult görcsbe gyomra, ám bámit is csinált, csupán az érzet volt meg, eredmény nem mutatkozott. És a feszültség és félelem szépen lassan fekete masszává állt össze gyomrában.

- Itt van ugye? - kérdeze, és bár tudta a választ, reménykedett az ellentettjében. Ám szerencséje sohasem volt, Yibo tétován, és gondterhelt arccal bólintott. Zhan legszívesebben felüvöltött volna, kedve támadt kirohanni a világból, de nem tehette.

Yibo fájdalmas arckifejezés kíséretében csúszott le mellé a padlóra, és ölelte magához szorosan Zhant.

- Hamarosan vége, ígérem.

- De mikor?

- Holnap. Holnap, ígérem, végzek vele. - nyugtatta meg a fiatal oroszlán, míg karjait még erősebben fonta a másik köré. - Ígérem, bosszút állok érted, fájdalmas halálban lesz része. - ígérte Yibo, és egy pillanatra ismét a félelmetes vezér volt, mintsem a szerető fiú. Az, aki, ami hosszú ideig megrémítette Zhant, de most még is biztonságot nyújtott neki. Hisz Yibo érte, az ő védelmére lett újból, és újból szörnyeteg. Csak miatta, csak neki, csak érte.

- Nem kell. - rázta meg a fejét. - Csak mielőbb legyen vége, hogy soha többé ne tudjon bántani. - kérte, mire Yibo meleg mosoly kíséretében egy csókot adott a hajába.

- Úgy lesz, ígérem...

Vajon egy ember akkor múlik el, mikor a teste is? Egy elmélet szerint, többször halunk meg. És valóban, az egyik a testi halál. Ám véglegesen akkor távozunk, mikor már nem lesz ember, ki kimondja a nevünket, ki emlékezetébe tartana bennünket.

Vajon Zhu Zanjin meddig fog élni halála után?