Nappali Holdvilág (YiZhan)

5. fejezet

"Ha el akarod kerülni a gyanúsítást, ne kösd be a cipődet a dinnyeföldön".*

Ágyán összegömbölyödött, és sírt. Sírt és sírt, könnyei megállíthatatlan folytak és áttatták el fehér párnája, végül már nem is emlékezett rá, higy mi volt szíve bánata. A nap lesűllyedt a horizont alá, átadva a holdnak a helyét. Közeledett őszközepe...

Utolsókat szipogott, érezte, ha akarna sem tudna több könnyet kipréselni magából. Csak egy dologra vágyott, az pedig egy meleg fürdő, majd a jó, puha meleg ágy. Semmi több. Egyedül, ordító, korholó gondolataival, a múltba révedve, a jelen félelmeivel és bizonytalanságával telve, de még is meghitt nyugalomban. De ma este, ez sem akart neki megadatni...

Lassú, halk nyikorgás vonzotta figyelmét, mi az ajtó nyitódását jelezte. Nem számított már látogatókra, sőt, ami azt illeti az elkövetkezendő napokban nem számított egy szolgálón kívül többre, talán még rájuk sem. Az ajtóban felbukkanó személy kiléte, pedig kétséget kizárólag meglepte. Yibo dugta be rajta barna fejét, szemeibe talán bizonytalanság rejtett fénye csillant.

Lassú léptekkel indult meg a meglepett, és megszeppent Zhan felé, ki még mindig sírástól pirosló, ám egy fokkal nyugodtabb szemekkel nézett fel rá. A fiatal oroszlán valamit keze között egyensúlyozott, talán éppenhogycsak hozzáérve. Egy bögre volt, melyből fehér gőz áramlott ki, lassan megtöltve illatával a szoba állott levegőjét.

Yibo megállt az ágya mellett, és felé nyújtotta az italt. Zhan, pedig remegő, bizonytalan kezekkel vette el tőle. Mikor fehér bőre érintkezett a porcelán forró felületével, arca eltorzult a fájdalomtól. Biztos volt benne, higy most leégett bőre legfelsö rétege, de többre értékelte annál a másik gesztusát, mintsem hogy csak eldobja, mert forrónak találta a bögrét.

- Óvatosan, meleg. - motyogta orra alatt Yibo, mire Zhan biccentett egyet. Tudja, érzi, tapasztalta. Miért hozta neki a rettegett triád rettegett vezetője a teát? Talán megelégelte, hogy nem kap választ, és úgy gondolta, hogy majd máshonnan megszerzi az infromációt? Talán méreg van az édes, ínycsiklandó illatú italban? Akár, sőt, nagyvalóstínűséggel. De nem érdekelte. Ha az van benne, most nem érzett energiát meggyötört élete  elkeseredett folytatásához. Lassan emelte szájához a bögrét, megfújta kétszer a gőzölgő teát, majd óvatosan belekortyolt. A forró folyadék jóleső meleget hagyva maga után szálguldott végig torkán, kellemesen felmelegítve Zhan egész lényét. Pont ez kellett neki. Egy kis zöldtea, és már is jobban érezte magát.

- Köszönöm. - nézett őszinte, és hálás szemekkel a másikra, kitől válaszul egy biccentést kapott. Néma csend telepedett közéjük, de a csend nem volt bántó. Tele a levegőben függő, megválaszolatlan kérdésekkel, ki nem mondott válaszokkal, el nem sírt fájdalmakkal, magukban tartott aggodalommal. De mégsem volt nyomasztó.

- Tudod... - kezdte Zhan, úgy érezte, hogy tisztáznia kell helyzetét, okot kell adnia, meg kell magyaráznia, hogy miért is nem hajlandó magyarázatot adni. Kit véd, vagy mitől akar elmenekülni. Yibo érdeklődve emelte rá tekintetét, a hold fénye adta szürke félhomályba, szemei félelmetesen sötéten csillogtak. Kegyetlen belső hírmondói voltak. - Én ténykeg nem tudom, hogy ki bérelt fel, én... Én még találkozni sem találkoztam vele, beszélni sem... - suttogja maga elé, ám érzi, hogy így is kezd túl sokat mondani. Bár a fiatalabb folytatást remélt, mit tekintete is elárult, ezt Zhan mégsem adta meg neki. Nem mondhatott többet, mert ha... Szomorúan, és bűnbánóan hajtotta le a fejét. - Többet nem mondhatok. - suttogta maga elé.

Yibo álkapcsa alig láthatóan megfeszült, haragát vissza kellett fogni. Élesen beszívta a levegőt, majd megszólalt. Hangja szomorú volt.

- Semmi gond. Eljön majd az a nap, amikor önként fogod elmondani. - szinte suttogta maga elé, majd fölállt és kiment. Zhan már várta a megszokott hangot, azt, mikor a kulcs fordul a zárba, és szinte fülébe üvölti: innen nem menekülsz! De ez most elmaradt. A zár nem kattant, a kulcs nem fordult. De Zhan mégsem állt fel megnézni, csak ült az ágyán, üveges tekintettel maga elé bámulva, az ifjabb szavain gondolkodva.

Eljön az a nap, amikor önként fogod elmondani... Ígéretbe gondosan becsomagolt halálos fenyegetés lenne? Egy ígéret a biztonság, a szebb jövő felé, hol tükörbe nézhet undor nélkül, kiléphet a szabadba félelem nélkül? Vagy egy előre vetített fenyegetés, hisz az információt így vagy úgy, valamilyen úton-módon kiszedni a másikból, legyen az akármilyen fájdalmas és kegyetlen? A bizonytalan, kétértelmű, árnyalt szavak egyszerre keltettek benne reményt, megnyugvást, és félelmet.

De ő el akarta mondani, mindennél jobban. Meg akart valakiben bízni, kellett neki valaki, akinek kiteregetheti múltja és jelene sötét titkait. Ugyanakkor félt a következményektől. Ha, ha valóban sikerül innen megszöknie, nem lesz nagyobb biztonságban mint itt. Kint is csak a szabadság hamis ígérete várja, ami ott lebeg szeme előtt egy karnyújtásnyira, de mikor éppen megkaparintaná, mint a macska elől a játék egeret, csupán a levegőt markolássza. Neki sosem létezett olyan, hogy szabadság. Ha megszökne, előbb-utóbb rátalálnának, vissza kéne mennie. Oda, ahonnan jött, oda, ahonnan menekült - sikertelenül -, oda, ahol megalázták, oda, ahol zaklatták, oda, ahol megverték, oda, ahol kiképezték, oda, ahol annyi és annyi szenvedést megélt már. Biztos vissza akar ő oda kerülni? A hamis ígéret szennyezett földjére? Már nem volt benne biztos.

Ezen falak között nem ismeri senki igazi valóját, múljta titkát. És ha ismerné is valaki, nem lógna ki a sorból, elfogadnák úgy ahogy van. Ezen falak között biztonságban van, nem vadászik rá senki. Ezen falak között tiszta lappal indulhatna, lemoshatná megfeketedett lelkéről az összes mocskot. Ezen falak között újrakezdhetne. Hát mi értelme lenne feladni, a bizonytalan biztosat, egy biztosan bizonytalanra?

Már nem is égett szívében oly hevesen a szabadulás iránti vágy, talán rájött, hogy sosem volt szabad. Eddig homoba dugott fejjel egy szép, kidíszített cellában élt, most az utolsó homokszem is kipergett szeméből, immár szabad látást engedéjezve neki. És élt a lehetőséggel, többé nem áltatta magát hamis szavakkal. Elfogadta az igazságot, és alkalmazkodni fog mint eddig. De most nem csak ő a környezetéhez. Ha újrakezd, a környezete is alkalmazkodni fog hozzá. Elég erős lesz, hogy megtegye az első bizonytalan lépéseket? Maga sem tudta, csupán reménykedhetett...

Elszánt sóhaj kíséretében állt talpra, és hevesen dobodó szívvel lépdelt az ajtó felé. Lassan, nagyon lassan, mintha csak félne, hogy érzékei előbb becsapták. Vajon valóban nyitva van az ajtó? Lassan helyzete kezét a szépen megmunkált, míves kilincsre, majd vett még egy nagy kevegőt, sokkal inkább saját maga bátorítása, és nyugtatása érdekében. Majd lenyomta a kilincset. Az ajtó, pedig nyikordulva jelezte, hogy ezúttal engedelmeskedik akaratának...

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett, igyekszem gyorsan hozni a következő részt!
Addig is ne felejts el kommentelni!
❤️🐰💚🦁
*Kínai idióma