Nappali Holdvilág (YiZhan)

30. fejezet

"Mielõtt vételre gondolsz, számold ki az eladást."*

- Hogyan? - kérdezte Zhan, egy tányér forró leves felett, és rengeteg paplan alatt. Keze remegett, míg szájához emelte a kanalat, a tartalma nagy része, pedig visszacsöpögött a tányérba. Csalódottan nézte végig, de nem szólt semmit, nem kért segítséget. Csak ennie kell, azt meg meg tudja oldani magától is. Ugye?

- Cserét ajánlott. - kezdte Yibo, miközben lassan araszolt egyre közelebb az ágyon ülőhöz, és vette ki kezébõl a kanalat. Zhan értetlen szemekkel pislogott rá, a fiatal oroszlán, pedig nem tagadta meg tőle a választ. - Gyenge vagy még, hagy segítsek. - mondta lágy mosoly kíséretében, miközben a kanalat újra megmerítette a meleg, sós folyadékban, lassan megfújta kétszer, majd Zhan szájához emelte. Ő pedig csak nézte, zavart szemekkel, majd lassan kinyitotta száját, és lenyelte a levest. Yibo ajkain elégedett mosoly játszott. - Elküldte hozzám az egyik emberét, egy cetlivel, min szerepelt egy utca, és ház szám. Én megkaptalak téged, cserébe békén hagyom őt, és a mocskos üzleteit. - villant sötét fény Yibo tekintetében, és hiába is várt volna Zhan folytatást, azt nem kapott, ellenben egy újabb kanál levest.

Némán merült gonolataiba, miközben fájó tagjai körül még inkább összébbhúzta a takarót, a leves pedig jóleső meleget hagyva maga után áramlott szét szinte üres gyomrában. Érezte, hogy sántít a Yibo álltal röviden összefoglalt történet, hisz biztos volt benne, hogy az az ember, ki ilyen megszállottan akarta, kereste, és birtokolta őt, csak úgy elengedné. Valaminek, valamelyik oldalról, még kell itt lennie, de nem tudott rájönni, hogy mi.

A fiatal oroszlán, pedig direkt hallgatott. Ha mesél Zhannak a kék szempárról, ki saját életét áldozta, csak azért, hogy megmentse őt... Vajon a másik együtt tudna élni a tudattal, tiszta lenne utána a lelkiismerete? Tudna utána nyugodtan aludni? Nem hinné. Néha jobb, ha vannak dolgok, amikről nem tudunk, szőnyeg alá söpört titkok, amik akár kicsi, akár nagy, akár valós, akár vélt jelentőséggel bírnak, de jobb, ha soha nem kerülnek felszínre, örökre a szőnyeg alatt maradnak. A titkok fájdalmasak, a titkok megterhelőek. A titkokat nem lehet elfelejteni, amiről a titkok szólnak, nem lehet őket meg nem történté tenni. Ám még is, ha nem beszélünk róluk, egy idő után nem tekintjük a részünkként őket. A milyeink, de még sem hozzánk tartoznak.

- Nem kérek többet. - tartotta el makacsan a fejét Zhan, mire Yibo szomrúan tekintett a tányérra, minek a tartalma negyede sem fogyott még el. Ám akárhogy is, Zhan az utóbbi időben nem kapott normális mennyiségű ételt, egy jó ideje szilárd táplálék sem csúszott le a torkán, így nem is csoda, hogy a telítettség érzése gyorsan utoléri.

- Csak még egyet, a kedvemért. - biggyesztette le alsó ajkát, és meresztett kiskutya szemeket Yibo, mire Zhan száján gyöngyöző kacaj szaladt ki, arca pedig pírba szökött. A fiatal oroszlán szíve nagyot dobbant, a másik örömét látva. Vajon a sebek valóban ilyen gyorsan gyógyulnak, ha egy szerett személy van a közelünkbe, ki feledteti azokat? Vagy a sebek nem tudnak begyógyulni, csupán elfedi őket újabb és újabb ragtapasszal, fáslival? Sajnos a másodikat tartotta valószínübbnek. Hisz vannak, amik sohasem gyógyulnak.

- Rendben, de csak egyet, mert tényleg tele agyok. - ment bele a játékba Zhan, mire felcsillantak Yibo szemei. A másik, pedig csalafinta fénnyel a szemeiben nyelte le az utolsó falatot is.

- De nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! Az orvos azt mondta, hogy legalább a folyadékot, négy óránként be kell vinni a szervezetedbe! - mondta Yibo, és már állította is be az időzítőt a telefonján. Zhan pedig elgyötört szemekkel nézett fel rá, mi szája helyett is beszélt: Nem akarom!

Yibo lassan simított végig Zhan dús haján, meleg mosollyal az arcán. Ugyan nem húzódott el, de az érintés még is kellemetlen volt számára. Nem tudta, hogy mire számíthat, mi lehet a másikak a következő mozdulata. A bizonytalanságot észrevette szemeibe, Yibo szíve, ennek láttan pedig majd megszakadt. A sebek sohasem gyógyulnak, csak halványodnak. Zhan pedig talán mindenkivel szemben elvesztette a bizalmát, talán örökre.

- Mostantól senki sem bánthat téged. - mondta komolyan, szilárd meggyőződéssel a hangjában. Zhan ajkai szomorú mosolyra húzódtak. Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani. Gondolta, ám még is jól estek szívének, és lelkének a hamis ígéretek, mik talán egy nap valóra válhatnak. Talán. Egy nap...

____________

- Mikor? - hallatszott egy hang az árnyékos, sötét szobába.

- Hagyd, még hagy élvezzék kicsit egymás társaságát, hagy hidjék azt, hogy minden rendben lesz, hogy ezentúl élhetik a kis életüket békében. - kúszott a válaszadó szájára ördögi mosoly. - Majd értesítelek, ha elérkezettnek látom az időt. Addig is menj, és tartsd szemmel őket. - nem volt több hozzáfűzni valója, a kérdező pedig  alázattal meghajolt, majd lassan kioldalgott a szobából, ki a rejtekhelyről, vissza a birtokra, hogy szavaival mérget csepegtessen mindenki szívébe, mézet pedig a fülébe.

Egyedül maradt a szobába, de nem sajnálta. Hisz évek óta egyedül volt, nem maradt senkije. A szíve pedig cserbenhagyta, azon a nevezetes napon. Mikor a lánya, ki alig töltötte be a három esztendőt, a karjai között halt meg. Egy eltévedt golyó miatt, mit nem neki szántak. Vajon valóban igaz, és csak egy véletlen, ám szörnyű baleset volt? És ha valóban az volt. Az változtat a tett súlyosságán, az elkövető bűnén? Nem.

Elégedetten rázta meg a fejét. Jajj Yibo, nem is gondoltad, hány ellenséget szedtél össze magadnak az évek során!
Többet, mint hitte volna, sokkal többet. Olyanokat is, akikről nem is gondolta volna. A végső napon, bizony számtalan meglepetésben lesz része majd a fiatal oroszlánnak. Az árulás fájdalma... Vajon tudja mi az? Vagy eddig hűségesek voltak hozzá emberei? Mindegy is, mindig van egy első alkalom.

Hosszasan nézte a sötét tájat, a város, esti színei. Nanjing sohasem aludt. Reggel az emberek dolgozni jártak, éjszaka a fiatalok bulizni. Az élet sohasem állt meg, a rohan világba le nem lassított. Észre sem vette, hogy az évek míly gyorsan tűnnek el feje fölött, míg bosszúját tervezgette. És az idő, bizony rajta is nyomott hagyott. Ám nem érdekelte, hisz a bosszú éltette. Bár hogy kin is akar bosszút állni? Talán már maga sem tudja. Yibo apján kéne. Ám a hosszú évek alatt, csupán egy gyengepontját fedezte fel az öregnek, mit szinte azonnal ki is iktatott. A feleségét. Emlékezetében még élénken élnek a magasba csapó lángok képei, és visszagondolva rá, elégséggel tölti el. Ám kevés volt. Többet akart, hisz szerinte tőle is többet vettek el.

Ám a régi triádvezetőn több fogást keresve sem talált. Nem szerette a fiát, nem szerette az embereit, nem voltak barátai. Csupán a hatalom, és a pénz éltette, azok voltak a szerelmei. Akkor viszont a fia fog többszörösen is megszenvedni, helyette is. És a terve az évek alatt, gyönyörűen haladt. Mostanra, pedig a végéhez közeledett.

*Kínai idióma

Ezer bocsánat a késésért, de az a lényeg, hogy újra itt vagyok!