Nappali Holdvilág (YiZhan)

27. fejezet

"Nincs veszett ügy, míg akad csak egy bolond is, aki küzd érte."*

Nem állt föl mellőle, még enni sem ment el. Mindent a szobába kért, és egy percre sem tévesztette szem elől Zhatn. Leste minden lélegzetvételét, minden apró kis sóhaját, mi elhagyta vékony, még mindig cserepes és száradt ajkait. Nem akart egy másodpercet sem elveszíteni a másik életéből, abból az időből, míg láthatja. Mert tudta, hogy ez nem lesz mindig így, talán hamarosan meg is szakad. Talán nem lehet itt, mikor Zhan fölébred, talán nem segíthet neki újra megtalálni önmagát, az örömöt, boldogságot, szeretetet, és a világban a helyét. Talán nem lehet itt, talán hamarosan elvonul abba a háborúba, mibe tudatán kívül lett belerángatva. Talán... Így most, a jelenben minden percét kihasznált, hogy aggódó pillantásával, és óvó kezeivel vigyázzon a másikra.

És napok teltek el eseménytelenül. Az orvos jött, és az orvos ment. Kicserélte a kötéseket, kicserélte az infúziót, újabb, és újabb gyógyszereket rakott le a kis asztalra, mi beadásra várrak. Újra, és újra megmérte a lázát, és újra és újra lemondóan megrázta a fejét. Ugyan megkapta az ellenszert, vérében pedig valóban kimutatták a tetrodotoxint, ám az orvos nem adott neki sok esélyt a túlélésre, a felépülésre. És ezzel nem volt rest minden látogatásakor szembesíteni Yibot.

Ám a fiatal oroszlán nem volt hajlandó meghallani, minden balsejtelmet elűzött szíve, és esze környékéről. És hitt... Hitte, hogy Zhan erős, hitte, hogy Zhan nem fogja otthagyni. Hisz ő maga is megírta: szerette. Nem okozna Yibonak még több fájdalmat azzal, hogy elhagyja, egyedülhagyja. Zhan erős, a legerősebb ember, kit egész eddigi életében valaha látott. Vissza fog jönni, Yibo pedig várni fogja. Ám az orvos, nem így gondolta.

- Uram, a beteg túlélési esélyei nem érik el még az ötven százalékot sem, arra az esély, hogy felébred, és olyan lesz mint régen, vetekszik a nullával. Talán neki is a legjobb lenne az eutanázia. - hallotta Yibo minden nap. És Yibo minden nap egy kicsikét méginkább összetört. Hisz miatta van. Ő nem tudta megvédeni Zhant, és talán ő keverte bele tudta, és akarata nélkül is a háborújába. Ám mindezekről Yibo hallani sem akart. Mert tudta, mert hitte, hogy Zhan föl fog ébredni, visszatalál hozzá. Nem hagyja egyedül...

_______________

- Fel fog ébredni. - mondta Lu, egy pohár vizet nyújtva a virrasztó Yibonak.

- Tudom. - mondta makacsul a fiatal ororszlán. - De mikor? - suttogta maga elé a kérdést, mibe reménykedett, hogy senki nem hallotta meg. Ám Lu fülét megütötte a szomorú kérdés.

- Hamarosan. Nem hagy egyedül... - lehelete, bánatosan. Aggódott. Aggódott, nem csak Zhanérz, hanem az ő Didi-ért is. Hisz Yibo már túl sokat szenvedett. Vajon kibírna még egy ekkora kaliberű veszteséget?

- Ki rabolta el? - kérdezte hirtelen, hisz Yibo nem sok fejleményről tájékoztatta. A gondtalan tudatlanságban tartotta az ő nővérét, így védve az erős nőt, ki csak látszatra volt kislány. Yibo hosszan hallgatott.

- Emlékszel még Zhu Zanjinra? - kérdezte hirtelen, mire Lu zavartan nézett vissza rá. Hogy jön a témához apja régi sofőrje?

- Igen? - kérdezte folytatást remélve, mit hamarosan meg is kapott.

- Ő volt az. - a hír látszatra nem döbbentette meg Lut. Valamit tudott, valamivel többet, mit nem mondott el Yibonak. - Ő volt az, ki anyámat is megölte, ki Huat elárulta, és ki most Znant elrabolta. Ő a Selyemvirág triád vezetője! - horkantott fel hitetlenkedve, Lu arcá fürkészve. És arca egyre inkább torzult el a fájdalom irányába. - Te tudtál róla... - állapította meg. Nem kérdezte, nem kért visszaigazolást. Tudta, hisz fogadott nővére arcára volt írva a válasz. Átverték, megint. Ezúttal pedig az, akitől a legkevésbé számított volna rá, és az, akiben Zhan után a legjobban bízott. Lu bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.

- Mi féle őrült játékot játszotok ti? - kérdezte hitetlenkedve, a fejét rázva. Ám a nő semmit sem válsszolt. - Mi folyik itt? - kérdezte ezúttal indulatosabban, ám válssz nem érkezett. - Mi közöm van nekem az egészhez!? - vesztette el türelmét, mi vele oly kevésszer esik meg. De most érzelmei irányítottak, mik előhozták belőle a vadállatot. És nem volt kedve, nem volt ereje visszafogni a tomboló őrültet, szabadjára engedte érzéseit. Mik pusztítottak.

Felpattant az ágy széléről, az üvegpoharat leverve, mi ezer és ezer kis darabra robban szét, ám nem érdekelte. Vért akart a benne lakozó fékteken fenevad, nem ért rá holmi poharakkal foglalkozni. Fogát csikorgatva közeledett a szótlan Lu felé, majd elkapta a nyakát, és kegyelmet nem ismerve, a falhoz lökte. A nő Yibo karját karmolászva, vállát nyomva próbalta eltolni magától, észhez téríteni, ám semmi nem hatott.

- Mi folyik itt? - szűrte a fogai között, vérben forgó szemekkel. - Mi az, amiről nem tudok? - Lu egyre nehezebben kapott kevegőt, Yibo szorítása pedig mit sem hagyott alább.

- A... A... - hangja minduntalan elfúlt, csupán sípolás tört elő tüdejéből. Látása homályosult, látóterébe apró fekete kis pontok úsztak be. Minden erejét, és levegőjét összeszedve, kinyögte a bűvös szót. - Az apád... - nem tudott többet mondani, de nem is kellett. Yibo szorítása hirtelen elengedett, a nő pedig erőtlen csapódott a földre, erősen köhögve és levegőért kapkodva. Mikor látása kitisztult, Yibot már nem találta ott. Lu fáradt, és gondterhelt sóhaj kíséretében döntötte fejét a hideg falnak. Jól esett neki. Háborgó gondolatait az átfagyott, téli hideggel átitatott falak lecsillapították.

Vékony ujjait nyakára vezette, hol még mindig égtek Yibo ujjának nyomai.
Biztos volt benne, hogy nyoma fog maradni, nem csak pár napig. Már előre sajnálta a piroslás elfedése érdekében feláldozott jó nagy adag alapozót. De nem haragudott Yibora. Valahol mélyen megértette a fiatalabb indulatait, és valahol mélyen tudta, hogy a történtek részben az ő hibáji is.

Ha mindent elmondott volna kezdetektől fogva, ha a gyanúját - mi a későbbiekben bebizonyosodott - nem tartja meg magának, vajon másképp alakultak volna a dolgok? Vajon elfajult volna idáig a helyzet?

Bár nem szerette Yibo apját, nem volt oka szeretni, még is, annyi éven át falazott neki, önszántából. Pedig nem érdmelte meg az öreg, hogy tetteinek következménye nélkül éljen idáig. Miért nem állt Lu bosszút? Hisz lett volna oka. Elvesztette a családját miatta. Miért nem állt a sarkára, és vette elejét ennek az elharapózott bandaháborúnak? Megtehette volna, hisz az információk szinte kezdetektől fogva birtokában voltak. Mégsem tett semmit.

Elcseszte. Rohadtul elcseszte, és tudta. De félő, hogy hibáit már soha többé nem tudja helyrehozni, hogy Yibo megutálja. Mert lenne miért... Pedig ő nem akart rosszat.

Ismét egy fáradt, gondterhelt sóhaj szakadt fel mellkasából.

- Bocsánat... - suttogta maga elé, a levegőbe. Tudta, hogy senki sem hallja, még is, mintha az egész világ fülébe jutott volna vezeklése. Szíve egy grammnyi sújtól megszabadult...

*Kínai idióma

Remélem felcsigáztalak benneteket, hamarosan újra találkozunk!