Nappali Holdvilág (YiZhan)

40. fejezet

"Ha pillangóként akarsz szállni, ne a varjút kövesd!"*

Aggódva hagyta ott Zhant a szobába. Az utóbbi napokban az állapota egyre csak romlott. Nem volt hajlandó semmit sem enni, ellenben állandóan hányingerre panaszkodott. Az orvos pedig nem tudott vele mit kezdeni. Yibo legszívesebben ott maradt volna mellette, ám megígért valamit magának, és Zhannak. Igaz, halogatta, hisz még neki is kellett egy kis felépülési idő, de ma elérkezettnek látta a pillanatot, hogy lezárjon mindent. Ezúttal véglegesen, hisz saját kezűleg fogja megölni Zhu Zanjint, és végig is nézi.

Ming Li, és Zhang Bin állt a duplán megerősített ajtó előtt, mint mindig. Bár felesleges volt az óvatosság, ám jobb félni, mint megijedni. A fiatal oroszlán kurtán biccentett embereinek, majd belépett a sötétségbe burkolózott helyiségbe. Felcsapta a villanyt, mi a szemet bántóan árasztotta magából kevéske fényét.

Yibo ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, mikor meglátták a széken ülő alakot. Fejére fekete szövetzsák volt húzva, nem láthatott semmit. És a hangok sokszor ilyesztőbbek mintentsem a látvány. Lassú, kimért léptekkel haladt felé, a másik félelme pedig szinte tapintható lett a szobába. Egy széket húzott vele szembe, majd leült rá. Még nem vette le fejéről a vásznat, még nem volt itt az ideje.

- Azt hiszem, hogy ma végleg véget ér a játszma, és a kicsinyes kis bosszúd, beteljesületlen marad. - törte meg a feszült, félelemtől terhes csendet Yibo. Zhu Zanjin fojtottan felkacagott, veszett fölényességét kifejezve.

- Nem győztél le Yibo. - ejtette ki lassan, vészjósló hangon. Ám a fiatal oroszlánra már nem tudott hatni az üres beszéde, csupán megvetően felhorkantott.

- Tudod, nekem nem úgy néz ki. Meg kell hogy mondjam, ügyes voltál. Megtaláltad a leggyengébb, és legbefolyásolhatóbb embert a triádból, és saját céljaid elérésére használtad. Ám hiába minden erőfeszítés, most te ülsz egy székhez kötözve, zsákkal a fejeden, nem én.

- Ebben igazad van. - gúnyos, és lekezelő volt a hangja, mi bizalmatlanságot ültetett Yibo fülébe, már nem hitt olyan szilárdan igazában. - Ám ha én innen nem is jutok ki élve, az emlékeim mindenképpen. - Yibo várta a folytatást, bár talán már kezdte érteni, hogy mit is akar mondani a másik. És amit értett, az egyáltalán nem tetszett neki, ellenben sajnos igazat kellett adnia.

- Tudod, a lányomat az apád már majdnem húsz kerek esztendeje megölte. Egy eltéved golyó! - kacagott fel megkeseredetten. - Ám még mindig ébredek fel esténként rémálomból, még mindig látom az ernyedt, erőtlen kis csupa vér testét. Még mindig hallom a lövés zaját, és a golyó süvítését. Pedig már lassan húsz éve mindennek. - csönd állt be közéjük, Yibo pontosan tudta, hogy mit is mond Zhu Zanjin. A múlttól sohasem szabadulhatnak. 

- Azt hiszem, hogy nincs mindenben igazad. - mondta, egy cseppnyi gondolkodás után a fiatal oroszlán. - Tudom milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretsz. Többszörösen is... És tudom, hogy nem lehet elfelejteni azt az érzést, mikor a szemed láttára hal meg, és tudom, hogy az idő, képtelen ezt akár csak elhalványítani, nem hogy begyógyítani. Ám sokszor, amire az idő nem képes, jön egy másik ember, aki megteszi helyette.

- Hogy is hívták? Hua? - nem beszélt sem megvetéssel, sem gyűlölettel róla, bár nem is volt oka. Talán rájött, hogy bosszúja valóban értelmetlen volt?

- Igen. - furcsa. Yibonak sokáig egyetlen kívánsága volt, hogy kézrekerítse azt az embert, ki feladta őt és Huat az apjának. Kézre kerítse, és bosszút álljon rajta. Hosszú éjszakákon, és méghosszabb éveken keresztül tervezgette a legkegyetlenebb halálokat az illető számára, ám mindig úgy érezte, hogy túl keveset kapott képzeleteiben az illető. És most itt ült előtte, kiszolgáltatva akaratának, tetteinek. És mégsem érezte úgy, hogy bosszút kéne állnia. Már nem érezte azt a mértékű haragot szívében, mert valahol megértette. Ez a tudat, pedig egy kissé megrémísztette. Ám még is megértette valahol nagyon mélyen Zhu Zanjint, és sajnálta, amiért az élete ebbe az irányba alakult.

- Azt hittem, hogy elég lesz egy nagy csapás számodra, hogy összetörj. Pedig szép kis pár voltatok, a végére még sajnáltam is. - Yibo nem vette magára a szavakat, szívét már rég nem bántották a csípős megjegyzések, hisz apjától már hallotta elégszer. - Az apád igazán kegyetlen ember. - folytatta mondandóját, mintha a maga esetlen módján, de egy bocsánatkérés bontakozott volna ki belőle. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hidegvérrel megöli Huat. A szemed láttára! - Yibo keze megremegett, emlékezetébe megint beszökött a szörnyű kép, mi évek óta kísérti szünteken a sötétben.

- Tudod, erősebbek vagytok, mint hittem. - Yibo melegen elmosolyodott. Igen, Zhan a legerősebb ember, akivel valaha is találkozott. Érdeklődve meredt rá, mit a másik nem láthatott. - azt hittem, hogy fele ekkora teher és szenvedés alatt megroppantok, de valahogy mindig sikerült felállnotok. Őszinte csodálattal adózom irányotokba! - nevetett fel keserűen.

- Miért pont Zhan? - kérdezte Yibo, mi már nagyon régóta foglalkoztatta.

- Azt hiszem, hogy pont ő, az nagyon sokáig nem volt eldöntve. Törékeny volt, szinte hasztalan. - Yibo állkapcsa megfeszült, nehezen tűrte, hogy bárki is így beszéljen róla. - És pont a törékenysége miatt, nagyon sokat szenvedett, de erős volt. Hogy hány társa meghalt az idő alatt, fele akkora teher alatt, mint ő! Kíváncsi lettem, hogy mennyit bír.

Kíváncsi lettem, hogy mennyit bír, ezért elmentem a végsőkig mind a kettőtökkel...

Yibo szeme vérben forgott, hisz itt volt előtte az az ember, aki Huat feladta, aki Zhant megkínozta, és megtörte, aki az ő életét is megkeserítettte. Mégsem lépett semmit, mégsem ölte meg a legválasztékosabb, legfájdalmasabb módokon. Mert valahol megértette, mégha a saját kárára is dolgozott Zhu Zanjin.

Csend állt be közéjük, mit Yibo motoszkálása szakított meg. Bár kegyetlenebb, fájdalmasabb halált érdemelt volna, mégsem tudta neki megadni. Nem Zhu Zanjin volt a főgonosz a történetében. Nem... Csupán nem lett meghallgatva a története, csak akkor, mikor már késő volt. Lassan sétált a másik mögé, nem vette le róla a vászonzsákot. És a fegyvert a fejéhez tartotta.

- Tudod Yibo, azt hiszem, hogy a bosszúm még is beteljesedett. - mondta, és a fiatal oroszlán hallgatott. - Hisz a sebeket mind a ketten örökre hordozni fogjátok, ezzel keltek, és ezzel fekszenek a lelketekben. A jó öreg, ismerős rettegés. Talán mindig félni fogtok majd tőlem, és ez nekem elég.

- De ott leszünk egymásnak... - suttogta maga elé Yibo. Zanjin hitetlenkedve felhorkantott.

- Essünk túl rajta. - sóhajtott egy nagyot, majd fejét oldalra döntve, egyenesen a pisztoly csövét érezte halántékánál.

- Utolsó szavak? - kérdezte Yibo, és már valamiért úgy érezte, hogy egyáltalán nem akarja megölni a másikat. Zanjin hallgatott, és a fiatal oroszlán nem lőtt.

- Sajnálom... - mondta végül, és talán valóban így gondolta.

- Én is... - majd meghúzta a ravaszt. A lövés pedig elgördült, Zanjin feje pedig azonnal, ernyedten esett vissza vállára. A levegőt hamarosan betöltötte a lőpor, és vér furcsa egyvelege. Yibo pedig állt, és nézte az élettelen testet. Örülnie kellett volna, hisz végre mindennek vége volt. Ám mégsem tudott. Csupán egyetlen gondolat motoszkált fejében.

Miért pont így?

____________

Zhan ismét a wc fölé görnyedt, de ezúttal gyomra kiadott magából mindent. Fekete massza jött ki belőle, minek nem tudott nevet adni. Még is, tudta hogy mi: a sok évnyi szenvedés, félelem, és rettegés. És megkönnyebbülten felnevetett, miközben lecsúszott a hideg falon. Hisz abban a pillanatban tudta: végre minden véget ért.