Nappali Holdvilág (YiZhan)

16. fejezet

"Bár az igazság kardja éles, nem pusztítja el az ártatlant".*

Furcsa kérés, de teljesítenie kell. És ezt tudta nagyon jól. Tán egy ártatlan kérdés, és könyörgő kérés ként van megfogalmazva, de annál sokkal több. Neki aki burkolt fenyegetés, rejtett halálos ítélet is lehet. Így részéről kérdés sem volt, hogy igent mond. Onnantól pedig csak sodródik az árral, és reméli, nagyon reméli, hogy a folyam nem viszi neki egy nagyobb sziklának. Ha pedig még is... Volt egy-két szép napja az oroszlán barlangjában, az oroszlánnal. Akkor élete utolsó napjaiban újra megízlelte a boldogságot, várhatna ennél többet? Nem... Így is többet kapott, mint amennyit megérdemelt, vagy kiérdemelt volna. És a kölcsönt egy nap vissza kell fizetni...

Hogy hogyan fogja megszerezni az információkat, volt rá egy pár ötlete. Bár gondolatai saját magát is megrémítették, végül sikerült elhitetnie magával: nem ő akarja ezt, egészen egyszerűen muszáj. Kegyes hazugság, saját magának.

Zsebébe csupán egy doboz gyufát, és egy pillangókést rejtett. Bár kevésnek tűnik, de különbféle kínzási módok tárháza áll ezzel a két dologgal rendelkezésünkre. Mindent meg lehet csinálni velük, a végén pedig garantált lesz a győzelem. Tudta... Tapasztalta...

Térdei remegését nem tudta határozottságával palástolni, ahogy végig sietett a folyosón egyenesen a pince felé. Nem volt egy fehér angyal, ki fényt hoz mások életébe, igazán mocskos ügyeletei voltak, de embert még sohasem ölt. Még egy legyet sem tudna direkt, önszántából, puszta kézzel lecsapni! Rettegett, és nagyon remélte, hogy nem ma lesz az első.

A folyosó végén Yibo várta. A fiatalabb arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni, ám szemei a napok múlásával mindent elárultak Zhannak. Megtanult bennük olvasni, hisz minden olyanról árulkodtak, mit az arc nem mutatott. Megtanulta, és meglátta a legapróbb csilanást, a legapróbb szikrát, a legapróbb tüzet. Ezek pedig mint betűk szavakká a szavak, pedig érzelmekké álltal össze előtte. Immáron tudta, hogy a jeges arc csak álca, és egy érző lélek van alatta. Most, a szemekből, pedig mindennél nagyobb féltést és félelmet, aggódást, és aggodalmat látott kiolvasni.

- A Selyemvirág szervezet tagja. - kezdte Yibo, semmi kertelés nélkül. Csak minnél előbb essenek túl rajta.

- Selyemvirág! - kiáltott fel folytottan Zhan, mi nem kerülte el a fiatal oroszlán figyelmét.

- Tán valami baj van? - húzta fel a szemöldökét gúnyosan, de feketéllő szemei aggodalmat tükröztek. Hogy baj volt e? Igen. Mindennél nagyobb baj. Zhan nagyon is jól ismerte azt a szervezetet, mindennél jobban. Hisz hajdanán ő is egy volt közülük. Egy, bár sosem akart egyé lenni velük.

- Semmi. - rázta meg fejét. Bensője ordított, minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy belépjen abba a terembe, de neki itt nem volt szava.

- Akkor jó. Szedd ki belőle a telephelyeik pontos címét, kisebb, nagyobb, minden érdekel. Tudd meg tőle, hogy mi alapján választják áldozataikat, tudd meg, hogy hányan vannak ott rabságban. Hány gyerek, mennyi idősek, hány felnőtt, és hány idős. Miért, és mennyiért dolgoztatják őket. Mindent tudni akarok. Bármi, mit ki tudsz belőle húzni, hasznos lehet nekünk a továbbiakban, szóval csak okosan, és ne felejts el semmit. Egy óra múlva visszajövök, meglátjuk mire jutottál. - Zhan ugyan hallotta Yibo szavait, de nem igazán fogta fel értelmüket. A legtöbb kérdésre amúgy is tudta a választ. De nem, nem derülhetett fény a titkára!

- Kelleni fog egy szájpecek! - hallotta saját hangját, bár nem tudta, hogy mikor is fogalmazódott meg benne a gondolat. Yibo ismét felhúzott szemöldökkel fordult felé. Zhan nem késlekedett a magyarázattal. - Jobb alsó utolsó rágófog helyére egy méreggel téli pirula van rögzítve. Ha veszélyesnek ítéli meg a helyzetet, csak rá kell harapnia, azonnal hat, gyors, tiszta, fájdalommentes halál. És ami a legfontosabb: nyomtalan. - hadarta el gyorsan, szemeit végig az ajtón tartva. Nem tudott volna Yibora nézni, hisz igaz szavait azonnal egy hazugság követte. - Egyszer összefutottam eggyel... - nem kellett a másikra néznie, anélkül is tudta, hogy Yibo éppen összeszorított fogakkal vizslatja, szemeivel áthatóan bejárja minden porcikáját a hazugásg legapróbb jeleit kutatva, mit minden bizonnyal meg is talált. De nem kérdezett semmit. Talán tudja már? Vagy teljesen elvesztette bizalmát Zhanba, és tudja, ha rákérdezne sem mondana igazat a betörő? Csak renélni tudta hogy nem. Fontos volt neki a másik, a másik megítélése, hisz tőle függött az élete.

_________

Remegett a keze, miközben a kilincsért nyúlt, de ezt a fiatalabb már nem láthatta. Nyert magának még egy órát - míg kioperálták a méreg pirulát -, hogy felkészítse magát arra, ami az ajtón túl várta. De kevés volt az egy óra, napok sem lettek volna elegek. Csak remélnyekedtt, hogy senki olyan nem fog visszatekinteni rá a sötétített üvegen túl, kit ismer, vagy aki őt ismeri. Hisz akkor minden oda. És mostmár tudta, hogy félelme, miszerint ne fedje fel kilétét, és múltját, nem volt alaptalan, hisz Yibo valamiért nagyon el akarta kapni a Selyemvirág szervezetet. De miért? Megkérdezhetné, de szinte biztos, hogy a fiatal oroszlán nem árulná el. Hisz nem bízik benne, miért is tenné? Nem rá tartozik...

Az ajtó nyitódására felemelte fejét, egy a székhez kötözött alak. Borzalmas látványt nyújtott. Ernyedten lógatta a fejét, szemei fókuszálatlanul meredtek egy ideig a semmibe, míg megtalálta a betolakodó arcát. És akkor mind a ketten megdöbbentek.

- Zhuochang! - suttogta Zhan is egyaránt kábultan. Nem csak, hogy ismerte azt, ki most előtte ült félholt állapotban, régebben, a pokolban, talán barátjának nevezhető szerepet töltötte be kilátástalan életében a másik. Vagy valami olyasmi. Bár ott senkiben sem bízott - és ez kölcsönös volt mindenki részéről -, de Zhuochang néha lelki támaszt nyújtott neki akkor, mikor feladta volna. És ugyan ez fordítva. Évek óta ismerték egymást, szinte együtt nőttek fel...

- Zh... Xiao Zhan? - lehelte maga elé erőtlen. A gyakorlott betörő szíve vérzett a másik látványától. Tehetetlen düh kerítette hatalmába. Dühös volt Yibora, és az embereire, hogy ezt tették Zhuochanggal, dühös volt magára, mert bár mindennél jobban szeretett volna, nem tudott segíteni barátján. Sőt, pont ő volt a mégtöbb szenvedés hozója, és okozója.

- Hogy kerültél ide? - sitett a másikhoz, és óvatosan kezdte törülgetni sérüléseit. Arcán néhány sebből még most is szivárgott a vér, combján a vágásból, pedig csak úgy bugyogott fel. Valamivel el kell szorítania, ha azt akarja, hogy a másik megérje még a holnapot, és esélyt kapjon kijutni. Meg kell szöktetnie, hisz ennyit tehet a másikért. De ezt meg kell tennie, ennyivel tartozik neki.

- Hagyj! - lökte el magától Zhuochang minden maradék erejét összeszedve. - Hagyj! - suttogta maga elé, miközben vért köhögött fel. Zhant a lökés váradtlan érte, a földre csapódott. Értetlen, és könnyes szemekkel nézett fel a másikra. - Ne nyúlj hozzhám... - lihegte tovább, minden erejére szüksége volt. - Érted küldthtekh! Azth mondhákh, hogy hozzalakh kih! Deh te, ahogy látom, megvagyh az ellenséggelh! De neh féljh, eljönnekh érted! Nem menekülhetsz! - tört fel ádáz, ördögi kacaj Zhuochang torkából. - Áruhló! - vádolta meg vérben forgó szemekkel, majd feje oldalra bicsaklott. Zhan rémülten ugrott talpra, és ellenőrizte barátja pulzusát. Vert. Vert még a szíve, bár gyengén, és nem sokáig...

*Kínai idióma

Köszi, hogy elolvastad, remélem, azért tetszett, még ha nem is lett olyan jó fejezet. 🤗