Nappali Holdvilág (YiZhan)

4. fejezet

"Ha nem ízleljük meg a legkeserűbbet, sose jutunk el a legmagasabbra".*

Azt mondják, hogy az életünk egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent, majd megint a magasban, felhők közt szárnyalva, és újra a pokol kapujában. Így tovább, periodikusan ismétlődve, soha nyugalmat nem hagyva ezzel az embernek. De mennyi idő kell, míg ismét eljön a fölfele?

Fiatal volt még akkor, alig múlt el öt esztendős. Az életből oly' keveset felfogó, gondtalan gyermekkén élte a mindennapjait, egyedüli feladata volt az önfeledt, gyermeki játék, és kacagás. Jó élete volt... De az élet attól szép, hogy semmi sem tart örökké - legalábbis a jó dolgok nem.

Késő este volt már, mikor hazafelé tartottak, az utak bevilágító lámpák fénye villódzva suhantak el fáradt szemei előtt, mik leragadni készültek. Hallotta az első ülésről szűrődő nevetgélést, mi két olyan személytől származitt, akik akkor a világot jelentették számára. És ez így is kellett volna, hogy maradjon, még hosszú, hosszú évtizedeken keresztül. Kellett volna... De semmi sem tart örökké, és az emelkedő után mindig a lejtő következik...

- Halkabban, ZhanZhan mindjárt alszik! - csitította egy női hang kuncogva a volán mögött ülő párját. A kisfiú halk nyögést hallatott, jelezve, hogy ő márpedig ébren van, és nem, nem fog aludni. Bár szemei majd leragadtak az álmosságtól, a szülőknek sohasem lehetett igazuk! A folytott hangokat hallva, a nő ismét felkuncogott, majd hátranyújtotta kezét, és megsimogatta fia feje búbját. A sötét, dús hajkoronába elvesztek ujjai, összekócolva ezzel a gyerek haját.

- Hisz nem alszik ő, ezt te is tudod! - kacsintott a férfi a mellette ülőre, egy utolsó játékra invitálva ezzel a fiúcskát, ki apja szavai hallatán új erőre kapott.

- Nem alszom! - motyogta minden maradék energiáját összeszedve, majd egy hatalmasat ásított. A férfi lassan emelte le szemét az útról, és nézett fiára a visszapillantó tükörön keresztül, szeretetteljes, meleg mosollyal az arcán. És barna szemei egy pillanatig elidőztek a növekvő fiatalság gyermeki arcvonásain. Hirtelen legyűrhetetlen kényszer kerítette hatalmába, miszerint ölelje magához fiát, szívja be az illatát. Mert ki tudja, meddig tudja még ezt megtenni. A mosoly lassan halványult a férfi arcáról, de szemét még mindig nem vette le fiáról, és vezette vissza az eddig pár perce kihalt útra.

Sikítást hallott maga mellől, ijedten kapta fejét a mellette ülőre, a feleségére, kinek arca másodperc tört része alatt vált hófehérré. És reagálni már nem maradt ideje. A kormányt megpróbákta arrébb rántani, de akkorra már bekövetkezett a katasztrófa. A fékek nem fogtak, csúsztak az úton átszakítva a korlátot, majd zuhantak. És csobbanás, mindenhonnan jeges víz áramlott be.

- Kapcsold ki az öved! - hallotta a kisfiú apja rémült hangját. De ő csak egyet látott, maga előtt anyját, kinek feje élettelenül bicsaklott oldalra, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy meneküljön.

- Anya! - kiáltotta, miközbe szájába beömlött a víz, mitől fulladhatnékja támadt.

- A francba, nem nyílik! Csak kösd ki magad, és mene... - a férfi hangja elfúlt, a víz elnyelte. A kisfiú szemei megteltek könnyekkel, majd...

- Szóval hazudtál nekem? - szakította ki fájdalmas emlékei közül Yibo hangja, mire ijedten kapta rá páras tekintetét.

- Nem, nem hazudtam. - rázta meg bágyún a fejét. A férfi várakozóan nézett rá, de Zhan nem akarta folytatni.

- Hol születtél? - tette fel a kérdést, egy nagy sóhaj kíséretében. Ha nem hajlandó elmondani neki Zhan az igazat, akkor majd egyesével kiszedni belőle az információkat. Bár hosszú lesz, de meg kell tudnia, hogy ki is a vele szemben ülő. Hisz sosem volt a megalapozatlan bizalom embere.

- Chongqingban. - adta a választ habozás nélkül.

- Rendben, te jössz egy kérdéssel. - Bár nem akart magáról egy szemernyi információval sem többet elárulni a kelleténél, még is, az egyeség az egyezség. Megvolt a két kérdés, és mind a két kérdésre egyenes, érthető választ kapott. Bár keveset, de kapott. Ő pedig szava tartó ember hírében állt, ezt pedig most sem állt szándékában megszegni.

Zhan kétkedve húzta magasba egyik szemöldökét. Valóban kérdezhet? És mit kérdezzen? És rájött, hogy nem akar semmit sem tudni. Ebben a pillanatban elvonlt ő a boldog tudatlanság végtelen, azúrkék tengerében. Ki tudja, a kérdésre kapott válasz talán nem lenne most jó szívének és eszének. Nem akart ő semmit sem tudni, csak egyetlen kérése volt, és maradt. Bár már kimondása előtt tudta, hogy hülyeség, még a választ is selytette , de még is megpróbálta. Örök optimista, reménykedő szemekkel nézett fel a másikra, majd egy nagy levegő után kinyögte.

- Kérlel, csupán pár percre, had menjek ki a kertbe... - suttogta, de mikor meglátta a fiatalabb arcán átsuhanó árnyékot egyből leszegte a fejét. Hülye ötlet volt, csak maga alatt vágta a fát, ő ette meg az általa leszakított útszéli keserű szilvát**. És elpazarolt egy értékes lehetőséget.

- Kérdésről volt szó. - villantak a másik szemei, mire Zhan akarva akaratlanul , de összebb húzta magát az ágyon.

- Kimehetek egy pár percre? - ismételge meg immár kérdés formájában, de ismét megbánta. Saját magát átkozta gondolatban.

- Nem. - jött az egyenes válasz, semmi kertelés nélkül. A hang vágta a levegőt, és egyben a kérdező lelkét, szívét, lényét.

- Ki volt a megbízód? Ki bérelt fel ellenem? - jött a következő kérdés. Igaz is. Zhan már kérdezett, a válssz pedig nemleges volt. Most Yibo jön. Még is,a kérdései teljesen más irányt vettek. Nem volt rá kíváncsi többé, se a múltjára, se a jelenére. Nem akart benne megbízni, nem akart róla tudni semmit. Csak az információk kellettek tőle, utána ő is mehet ki a patakban egy fekete zsákba. Csak az információk, mik birtokában lehettek, vagy voltak miatt volt jó. Utána mint a lerágott csont, haszontalan lesz. Minek is vesztegetné Yibo az ő megismerésére az idejét?

- Nem tudom. - suttogta maga elé, sokkal inkább a paplannak.

- És ezt higgyem is el? - húzta fel dühösen és hitetlenkedve a szemöldökét a fiatal oroszlán. Zhan torkában gombóc keletkezett. Nem arról volt szó, hogy nem akarta volna kiadni az ügyfelei adatait, kiteregetni az ügyes-bajos dolgaikat, de semmit sem tudott!

- Én... - csuklott el a hangja, tudta, hogy ebből nem jöhet ki jól. - Én tényleg nem tudom... - hallotta, hogy a vele szemben ülő élesen beszívja a levegőt, majd haragja csillapítása érdekében lassan ki. Zhan szemei bepárásodtak, nem mert a másik még csak irányába sem nézni.

- Utoljára kérdezem. - csengett vészjóslóan a hangja, bárki aki hallotta volna, ereiben megfagyott volna éltető vére. - Ki. Bérelt. Fel. Ellenem? - Zhan egyre csak párásodó szemekkel vadul megrázta a fejét.

- Nem, én nem, én tényleg nem tudom! - temette arcát tenyerébe, majd csak annyit hallott, hogy valaki haragosan bevágja az ajtót. Majd a zár ismét kattant, a kulcs fordul a zárba. És a saját ordító gondolati maradtak csak vele.

De ő ténykeg nem tudott semmit! Ő csak egy haszontalan, feláldozható gyalog volt, ki még császári köntösben sem nézett ki császárnak***. Egy bábu, valaki nagyobb kezében. Egy senki. Ő tényleg nem tudott semmit...

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett!😊❤️💚
Egyébként tudtáok, hogy a kínaiaknál már az első randin ki van mondva, hogy ők járnak, és csak utána kezdenek el megismerkedni? Szóval ott minden gyorsabban halad - randizás terén - ha a sztori is a későbbiekben elhamarkodottnak tűnik, lesz mire fognom!😁
Ha tetszett, ne felejtsd el tudtomra adni!🐰🦁
*Kínai idióma
**Kíni közmondás: magának árt, maga csinálta a bajt
***Kínai közmondás: bármit is csinál, nem tudja elfedni valódi énjét