Nappali Holdvilág (YiZhan)

25. fejezet

"Aki kendert ültet, kendert fog aratni, aki babot ültet, az babot fog aratni."*

Sietett, ahogy csak tudott. Bár nem tudta, hogy ki volt a kék szempár tulajdonosa, immáron őszintén fölkeltette az érdeklődését. Vajon segíteni akar? Vajon tud valamit Zhanról? Vajon csapda az egész, mit ezúttal nem látott előre? Túl sok volt a "lehet" "ha" és a "vajon". Összeszorított tenyerében az üvegcse lapult, minek bár tartalmát nem ismerte, érezte, hogy fontos lesz még a továbbiakban.

- Mennyi még odaérünk? - kérdezte a sofőrt, ki készségesen válaszolt is.

- Pár perc főnök.

- Siess. - suttogta, bár tudta, hogy emberei mindent megtesznek a sikere érdekében. Egy család voltak, mindenki felelőséggel mindenkiért. Nem akartak egymásnak rosszat, segítettek ahol tudtak. Érezte, hogy az autó sebessége nő, míg már a sötétségbe burkolózott táj egy hosszú vonallá össze nem folyt szeme előtt. Siess, ha még nem késő...

________________

Tudta, hogy az embere mostanra már kézbesítstte az üzenetét. Elégedett mosollyal az arcán sétált be ismét a kicsi, dohos helyiségbe, hol egy csont és bőr ember feküdt, matracon. Mihelyst belépett a helyiségbe, orrát megcsapta a kellemetlen bűz, mitől mindenkinek gyomra fordult volna föl. Savanyú fintor húzódott arcára, de a szag nem akadályozta meg abban, hogy végrehalytsa nagyszabású tervét.

A földön fekvő semmire sem reagált, de nem is kellett neki. Az egyetlen, mit elvárt tőle, és mire használta, az a saját vágyai kielégítésére, és hogy lélegezzen. Mert ha lélegzik, akkor él. És ha él, akkor Yibonak egy szava sem lehet. Az árut meg fogja kapni, igaz, ütötten, kopottan, de visszakapja.

Lassan helyezte az ájult test fejét az ölébe, és érintette szájához az üvegcsét. Zöld, savanyú szagú folyadék volt benne. Cserepes ajkaihoz érintette, ám Zhan, mintha csak hoszantartó kábulatából most ébredt volna fel, nem nyelt le egy cseppet sem a folyadékból. A zöld anyag lassan csordogált végig szája szélén.

- Idd meg, ne pazarold! - morgott az orra alatt, majd szétfeszítette az erőtlen állkapcsot. És beleöntötte az üvegcse egész tartalmát, egy cseppet sem hagyott benne. Zhan pedig nem tudott ellenállni, nem is tudta, hogy mi történik vele. Nem volt magánál... Lassan csukták össze a száját, és hajtották hátra a fejét, a folyadék összesét lekényszerítve a torkán. Zhan pedig mindet lenyelte.

Ismét eszelős, már már őrült mosoly jelent meg az arcán. Minden a terv szerint. Vajon mennyi fájdalmat képes elviselni az emberi szív?

____________

A környék lassan változott, egyre ismerősebb lett. Régi, tán már elfeledettnek hitt emlékek törtek fel benne. Igen, ez a mező volt, hol Hua és ő fogócskáztak, végül kifulladva borultak a fű közé. És ez a repcemező volt, hol annyit játszottak! Tudta, hogy a repcésbe el akarja majd hozni Zhant. Vajon lesz rá lehetősége? Lassacskán a házak is isemrőssé váltak számára. A környék az elmúlt három-négy évben, nem sokat változott. A város hangulata ugyan úgy nyomasztóan komor volt, egy szürke kis szégyenfolt a modern Kína térképén. Ám ami egyeseknek szemét, másoknak kincs.

Észte sem vette, hogy magában már sorolja az utcán éveket, és hogy hol, hány lépés múlva kell elfordulni. Mint mikor régebben ide járt rendszeresen... Huaval. Milyen kár, hogy mit egyszer egy élő, hús vér emberrel látogatott, immáron csak a szeretett személy emléke van vele.

Az autó egyre lassult, végül megállt a ház előtt. A ház előtt, mit olyan jól ismert, a ház előtt, melyhez annyi boldog, és fájdalmas emlék köti. A ház előtt, ahová soha életébe nem akart visszatérni. A ház előtt, ahová vissza kellett térnie...

Elnyomta magába az emlékeket, és a késztetést, hogy megforduljon, és mindent maga mögött haggyon. Hisz nem véletlen volt itt. Szorosan megmarkolta az üvegcsét, szinte szét repedt hatalmas tenyere között. Vajon mi lehet a szerepe? Bár nem tudta, hogy mit tartalmaz, még is, megnyugtatta. Mintha valami csodaszer lenne benne.

Sietnie kell! Villant át agyán, és az eddig rá ereszkedett különös transz, egyből elmúlt. Az emlékek ismét feledésbe merültek, ismét a múltjával olvadtak egybe, utat engedve a jelenének. Mert nem hiába volt itt...

Nagy léptekkel szelte át a járdát, az ajtón benyitott. Tudta a kódot, gondolkodni sem kellett rajta. Bár házszámot nem kapott, csupán a lépcsőház számát, ki tudta találni. Hisz az a lényeg, hogy neki még több fájdalmat okozzon, bármin, és bárkin keresztül. Akkor hova máshova is vitte volna Zhant, mint abba a lakásba? Abba, hol nemlétező fiatalkora legszebb emlékeit élte meg? És egybe a legrosszabbakat?

Nem pazarota az időt rá, hogy liftet hívjon. Kettesével szedve a lépcsőkokat szelte az emeleteket, egészen a hamadikig. És céltudatosan indult el a sarokba lévő ajtó felé, mire a 44-es szám volt rágravírozva. Megállt előtte, és tétovázott. Hezitált, pedig tudta, hogy az ideje rohamosan fogy. Még sem tudta megtenni. Hisz túl sok emlék köti ehhez a
helyhez, emlékek miket feledni akart. Ám újra és újra fel lettek korbácsolva a múlt sebei, mik nem kaptak időt beforrni, így mindig egyre jobban és jobban égettek, és fájtak.

Siess! - hallotta újra a kékszemű hangját, valahonnan a távolból? Vagy csupán emlékezete szórakozott vele? Kezei ismét az üvegcse köré fonódtak, és lenyomta a kilincset. És belépett... Nem hagyott magának gondolkodási időt, hisz akkor újra hezitálna. Nem nézett szét, hisz akkor ismét magát, és Huat látná mindenütt, az együtt töltött percek kedves emlékeik. De azok már csak emlékek. És azok is maradnak. Minek éljünk a múltba, ha itt van a jelen is?

Szinte rohant a szűk, poros kis szobákon át, mindegyikben benézett, ám nem találta egyik mögött sem azt, akit keresett. Maradt az utolsó szoba, mi nem is nevezhető volt annak. Egy ember éppenhogy elfér benne. Dobogó szívvel nyitott be. Hisz annak a szobának a tartalmától függ minden.

Ugyan úgy sötétség uralkodott, mint az egész házban. Ám mikor felkapcsolta a villanyt, nem találta üresen. És keze megállt egy pillanatra a levegőben, teste megmerevedett. Szépen lassan átjárta a harag, a düh, az elkeseredettség, és az aggódás. Ám nem tudta mozgásra bírni tagjait, teljesen letaglózta a lánytvány.

Ott volt. De ő volt még egyáltalán? Zhan teste csontsovány volt. Bordái teljesen kilátszottak, arca szép vonalai beestek, haja koszosan, gubancosan borult fejére. Yibo levegőt venni is elfelejtett. Érezte torkában újra a milliónyi kis apró tű szorítását. Mintha kötelei, mi eddig visszatartották elengedték volna, a földre rogyott, és másszott közelebb Zhanhoz.

- Zhan... - suttogta, miközben remegő ujjakkal hozzáért arcához, hol a bőr megfakult, csontjai kiálltak. Nem akarta elhinni amit lát. Ez csak egy rossz álom, és neki fel kell ébrednie most, azonnal! Ám nem tette. - Zhan... - szólította újra, de nem válaszolt. Nem hallotta.

*Kínai idióma

Igérem, hamarosan jönnek a boldogabb napok is, türelem!🤗