Nappali Holdvilág (YiZhan)

epilógus

- Zhan, Zhan! Ébredj! - rázogatta kétségbeesetten a vállát, megpróbálva felkelteni a másikat a rémálomból. Zhan szemei kipattantak, hirtelen ült fel az ágyba, azt sem tudván, hogy hol van, hogy ki szólongatja. Haja zihlált volt, ruháját teljesen átizzadta, szemei alatt sötétebb katikák húzódtak, mint amikor lefeküdt aludni.

- Ssh... Nincs semmi baj... Már vége... Már vége... - suttogta Yibo, óvatosan érve a másikhoz, ki összerezzent, majd csak lassan emelte a fiatalabbra zavart tekintetét. Érezte, hogy szemeibe könnyek gyűlnek, hogy látása elhomályosodik, mind azt, pedig mit oly régóta próbál kordában tartani, immáron kontrollálatlan próbál feltörni lényéből.

Sírva borult Yibo ölelésébe, és ezúttal nem volt ereje visszafogni könnyei záporát, csak hagyta folyni. A fájdalom, a kétségbeesés, a bizonytalanság és a félelem még mindig kísértette, karmaival még mindig fogvatartotta és nem eresztette. Mind ez, pedig úgy érezte, hogy megöli, élve falja fel, hiába tudta, hogy nincs mitől félnie.

- Ssh... Ne sírj... Minden rendben lesz... - próbálta szép szavakkal nyugtatni, ám nem ért el vele semmi, talán csak az ellenkezőjét, hisz Zhan még hangosabban, még fájdalmasabban sírt fel, mit sem foglalkozva rég tovatűnt méltóságával.

Yibo szíve pedig megszakadt ezt látván, hisz tudta, hogy szavai üres hazugságok csupán. Hisz Zhu Zhanjinnak igaza volt: az emléke mindörökké velük marad, küzdeni nem küzdhetnek ellene. Úgy, ahogy Hua halálának emléke őt kísértette - és kísérti - Zhant úgy üldözi a pillanat, mikor még egyszer, utoljára és véglegesen, minden összedőlni látszott.

- Már nincs itt... Már nem bánthat... - simogatta hátát, míg Zhan kétségbeesetten szorította derekát, majd összeroppantva. - Már elment...

- Mikor lesz már vége!? - kiáltott fel fájdalmasan Zhan, míg hangja elhalt a fájdalmába fojtva. Hogy Yibo mennyire ki akarta mondani az édes hazugságot, miszerint hamarosan, esetleg már vége! Ám nem, hisz mind a ketten tudták, hogy édes szavak lennének csupán, mivel az igazság keserű valóját próbálnák csillapítani.

- Szinte minden este újra és újra! Miért, miért!? Yibo, miért!? - ordította fájdalmasan Zhan, az ő kétségbeesése pedig Yibo fájdalma volt egyaránt, szemeibe neki is könnyek gyűltek, ám neki erősnek kellett maradnia. A másikért, mind a kettőjükért. Hisz ő egyszer már keresztülment ezen az úton, és túlélte. Ezúttal sem tehet máshogy. Zhanért, az ő boldogságáért. Erősnek kellett lennie...

- Csak... Csak nyugodj meg... - suttogta, miközben torkát a kétségbeesés szorította. Erősnek kell lennie, nem törhet össze. A másikért. Zhanért.

- Yibo, én nem bírom tovább! - mondta Zhan, szemeiből könnyek csorogtak, míg ő maga, kiüresedett tekintettel meredt a távolba. Yibo összerezzent a szavai hallatán.

- Gyere, menjünk ki, sétáljunk egyet. - kérte halkan, mire Zhan nem ellenkezett, ám nem is egyezett bele. Csupán mint egy báb, állt fel az ágyról, és engedelmeskedve Yibo húzásának, követte az éjszakában. Nem volt ereje ellenkezni, nem volt ereje beszélni és már sírni sem. Csak véget akart vetni mindennek, még sem tudta, hogy hol kezdje.

Az erdő csendes volt, nyugodt, ő még is, a legapróbb zajra is összerezzent, szemeivel szűntelen kereste a pisztoly csövét, mi ismét ott bújt meg a gallyak között, csak arra várva, hogy Yibo, vagy ő maga elé kerüljön, és leadja a halálos lövést.

- Zhan, már megötem. - szakította ki gondolataiból Yibo mély, gondoskodó hangja, minek hallatán aprót ugrott ijedtében a másik.

Igen, tudta, már nem kellett semmitől sem tartania, még is úgy érezte, hogy mindenhol Yibora vadásznak. Annak a fájdalmát, ha végleg elveszti a fiatalabbat, pedig már végképp nem bírta volna elviselni.

- Tudom... De... De... Olyan... - kereste a szavakat, küszködött a gondolataival, míg érezte, hogy szemeibe ismét könnyek gyűlnek, a bizonytalanság és tehetetlenség pedig ismét erőt vett rajta. Yibo megtorpant, mi őt is megállásra kényszerítette.

- Tudom... Olyan, mintha még mindig itt lenne, még mindig rád vadászna... - öntötte értelmes szavak formájába Yibo Zhan érzelmeit, mire ő csak sűrűn pislogva bólintott. - És ez talán mindig is így lesz, ez az érzés talán sohasem fog eltűnni. - folytatta, szavai pedig megrémítették a másikat. - Csak meg kell tanulnod vele együtt élni, elfogadni. És tudom, hogy ez nem könnyű... - mondatát nem tudta befejezni, Zhan rémülten közbevágott.

- Én... Én csak nem akarlak... Féltelek... Ha, ha megint történik veled valami... - szemeit idegesen kapkodtak a sötét erdőben, míg gondolatai követhetetlen sebességgel szálguldottak át agyán, a félelem és bizonytalanság egyre mélyebb gödrébe taszítva. Yibo lágyan fogta közre Zhan arcát, majd kényszerítette, hogy a szemeibe nézzen.

- Nézz rám, Zhan, nézz a szemembe. - kérte határozottan, még is melegen, gondoskodóan. Szemei lassan találták meg a másikét, ám abban a pillanatban elveszett bennük. A sötét szempár bizonyosságot, melegséget, szeretetet és stabilitást ígért, valami olyat, amire mindig is vágyott, része mégsem volt benne soha.

- Nyugodj meg. - csitította simogató mosoly kíséretében, míg ujjaival a másik puha arcán írt le köröket, ki fejét belehajtotta a gondoskodó, meleg kezekbe. - Ismerem, tudom, hogy min mész keresztül... - mondta Yibo, majd egy nagy gondterhelt sóhaj kíséretében folytatta. - Mikor Huat elvesztettem, nekem sem voltak éjszakáim, mik nyugodtan teltek volna. Folyton csak az ő, véres testét láttam, a saját kezeimet, amit az ő vére szennyezett. És magamat okoltam, az emlékétől pedig nem hagytam magamat megszabadulni, talán így bűnhődtem. - mondta remegő hangon, Zhan arcát pedig egy pillanatig ború árnyékolta be, és mintha az aggodalom helyét egy másodpercig a féltékenység vette volna át. - Tudom, hogy min mész keresztül, úgy, ahogy azt is tudom, hogy megtalálod a módját, hogy túljuss ezen.

- De hogyan!? - kérdezte Zhan, hangja remegett az elfojtott indulatoktól és félelemtől. Túl hosszú ideig volt erős, mostmár talpon maradnia is reménytelennek látszott.

- Együtt... Együtt túljutunk rajta, együtt mindent megoldunk! - ígérte Yibo, majd szorosan megölelte Zhant, hagyta, hogy az éjszaka leple alatt, a vállán sírja ki magát.

- Csak most, utoljára, bízz bennem. Ígérem, minden rendben lesz, hisz ezúttal itt vagyunk egymásnak... - mondta, visszaemlékezve szavaira, miket Zhu Zhanjinnak mondott. Együtt túljutnak ezen, mert ezentúl mindig ott lesznek egymásnak, az idők végezetéig...

~Vége~