Nappali Holdvilág (YiZhan)

6. fejezet

"Ha meg akarod tudni, miként gondolkodik valaki, hallgasd meg, hogyan beszél".*

Folyosó, és ajtó. Folyosó és ajtó, mind mind máshova nyílnak, kész útvesztő, már az első pillanattól kezdve.
- Szia! - jött oda hozzá egy kedves nő, mikor megpillantott Zhant, és az elveszett, kétségbeesett abrázatát. A gyakorlott betörő kezdeti lelkesedése menten elpárolgott, mikor megállt, hol is kéne neki eligazodnia. Egy palotába lett bezárva. Bár hosszú hetekig figyelte az élületet, az kívülről volt. Belülről minden sokkal, de sokkal nagyobbnak tűnt, minimum kétszer akkorának. Zhan zavartan mosolygott vissza.

- Xuan Lu vagyok, Yibo mondta, hogy lett egy új emberünk. Gondolom te lennél az, megkért, ha bátorkodnál kijönni a szobaból, akkor vezesselek körbe, mutassak meg mindent, és ha bármire szükséged van, csak szólj nyugodtan! - hadarta el ezt mind egy szuszra az elbűvölő mosolyú nő. Világosbarna haja lágyan omlott vállára, ha bárki meglátta volna az első szó, ami a nő kisugárzásáról eszébe jutna, az a tiszta. Tiszta és éteri, tiszta, és valami nem evilági.

- Szia, Xiao Zhan. - mutatkozott be ő is illedelmesen. Szóval Yibo direkt hagyta nyitva az ajtót. Vajon megbízik benne, vagy csak próbára akarja tenni? Mindegy is, már nem akart élni a szabadság adta lehetőségekkel. A bizonytalan biztos...

- Rendben Zhan, egyébként, hogy kerültél ide? - kérdezte a bájos nő, miközben megindultak végeláthatatlan folyosó egyik irányába. A betörő meglepődött. Yibo senkinek sem fedte fel, hogy hogy is került ide, és vélhetőleg mit csinált. Miért? Hisz arra már rájött ittartózkodása rövid ideje alatt is, hogy az ifjabb számító, és semmit sem csinál ok nélkül. Zhan hosszan hallgatott. Az igazat nem mondhatja el, ha hazudik Lu úgy is átlát rajta, hisz volt egy olyan érzése a férfinak, hogy a másik már jóideje ismeri Yibot.

- Ha nem szeretnéd, nem kell elmondanod. - fordult vele szembe a nő, és együttérzően elmosolyodott. A mosoly pedig őszinte gesztus volt, megértést, és vígaszt sugárzott, melyre most midennél nagyobb szüksége volt a másiknak. Jól esett neki nagyon, de még is úgy érezte, mintha hallgatásával hazudnak, és becsapná Lut. Pedig ha nem mond az ember semmit, abban nincsen hazgság. Nem igaz? - Tudod, mikor én idekerültem, akkor még Yibo apja volt a triád vezetője. Szinte együtt nőttem fel a fiával! - jelent meg Lu arcán egy boldog mosoly, míg szemei távolba révedtek, a régmúlt szép emlékeibe. - Idegen volt a hely, talán nem is akartam itt lenni. De végül ők lettek a családom. Nem a második, hanem az egyetlen és igazi nagy családom! Nehéz volt, nem tagadom , de a kezdeti nehézségeken túllendültem, és a múltat elengedtem, már nem sírom vissza az ittlétem előtti napokat. De mindegy is, régen volt már! - legyintett a levegőbe, mintha a felszínre tört kételyeket, és rossz érzéseket ennyivel el tudná hessegetni, majd tovább indult. - Az a lényeg, hogy itt kezdhetsz új lappal, senkinek sem tratozol semmivel. Se magyarázattal, se elszámolással.

- Köszönöm... - suttogta maga elé Zhan, miközben szorgosan és szorosan a másik nyomában járt. Néma csendben mentek egy ideig, nem volt mit mondaniuk. Nem ismerték egymást, még is, az amúgy bizonytalan betörő azt érezte, ha most elmesélné a mellette haladónak élete legrondább részeit a másik megértené, és egy - szinte - testvéri ölelésen kívül nem adna mást. Nem adózna irányába megvetéssel, vagy bántó szavakkal, csak megértéssel, és baráti hallgatással.

- Igazából nincs sok szabály... - kezdte egy kis idő után megint Lu, ezzel megtörve a hallgatást, és magára vonva a másik figyelmét. - Csak annyi, hogy kezdetben, míg ki nem érdemelted, addig ne menj ki a házból, mert annak csúnya vége lehet, és... - lefékezett egy ajtó előtt, mi szinte pont ugyan olyan volt, mint az előző hat, mi előtt elhaladtak, de még is más. Öregebb... - Ezt az ajtót kerüld. Ne nyisd ki, még csak az irányába se nézz.

- Miért? - kérdezte azonnal Zhan. Érezte, hogy égeti belülről a kíváncsiság, vajon mit rejthet a robosztus ajtó túloldala, akit vagy amit nem láthat meg. Milyen titkai lehetnek Yibonak? Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy Lu válaszolni fog kérdésére, szólásra nyitotta a száját, ám azon csak egy szomorú és fáradt sóhaj szaladt ki.

- Nem tudom. - hazudta végül a nő. Zhan nem faggatózott tovább. Értette a nem-et, hisz túl sokszor kapta meg már ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Még utoljára visszanézett az ajtóra, majd a nő után indult.

Lu következő útja a konyhába vezetett, hol a személyzet kedvesen fogadtak, már is, mint egy régi ismerőst kezelték. Ám akárhogy kereste szemével a gyakorlott betörő nem látta azt a lányt, vagy szolgálót, ki egyszer behozta neki az ételt.
Biztosították róla, ha éhes, vagy bármi van, nekik is nyugodtan szólhat, ha tudnak segítenek, ha nem, akkor a főnöknék járnak közben. Szavaik talán szokatlanul is aranyosak voltak, de a vége felé nem ez kötőtte le Zhan figyelmét.

Érezte, hogy a lába elgyengül, térdei megremegnek, kifutott végtagjaiból az élet összes energiája. Megtántorodott, csupán a konyhapult sarkába tudott megkapaszkodni, és valamennyire megtartani magát. Látta, hogy többen is ijedten kapják felé fejüket, ám az arcok elkezdték homályosodni, minden egybefolyt értetlen tekintete előtt. Mi történik velem? Keze izzadt, a pult sima felületén megcsúszott. Már nem volt semmi, ami trataná gyenge testét, a földre zuhant. Fájdalom hasított gerincébe, ahogy háta érintkezett a kemény márvánnyal. Talán fel is szisszent? Nem tudta volna megmondani. Fülében hangosan dübörgött a vére, a világ megállíthatatlan forgott vele, egy halálos, félelmetes körhintába invitálva őt.

- Zhan, mi a baj? Zhan, Zhan jól vagy? - hallotta Lu aggódó hangját tompán, mi küszködve törte át magát vére dübörgésén, és jutott el a tudatáig. Nem, nem volt jól.

- Sz... Széd... Szédülök. - nyögte ki nagy nehezen, fogait csikorgatva. Szédült, de valóban annyi lett csak volna?

- Mondd! Yibo hozott neked teát? - kérdezte Lu, egy csöponyi bosszúsággal a hangjában. Zhan készégesen válaszolt, egy halovány, erőtlen bólogatás kíséretében, habár nem értette a kérdés fontosságát, úgy, ahogy a témába vágását sem látta. - Ittál belőle? - jött az újabb kérdés, mi Zhan számára pont ugyan olyan értelmetlen volt, de ismét egy halvány bólintással válaszolt. - Ahhh Yibo, hogy miért nem tudsz az emberekebe csak egy picikét is jobban megbízni! - szakadt fel a nő torkából, mire válasz is érkezett.

- Ezt te tudhatnád a legjobban. - hangzott, a szinte suttogássá halkult, szomorú válasz. Yibo ott állt mögötte, de ő nem láthatta. Magával nyelte a sötét tenger, sötét hulláma. Érezte, hogy teste lebeg, majd a víz habjai között hánykolódik. Tüdeje levegőért könyörög, ám nyelőcsöve égett. Úszni akart, de nem tudta karját megemelni. Menekülni akart, de végtagjai nehezek voltak, teste is ellene dolgozott, ólomsúlyként húzták egyre csak a mélybe, és lejjebb, és lejjebb. Segítségért akart kiabálni, de hang nem jött ki a torkán. Teste már majdnem teljesen elsűjjedt, utolsó próbálkozásra maradt csupán ideje. És utána várja a mély, feneketlen feketeség. Belekapott a levegőbe, reményvesztetten, hátha ujjai érintenek valamit, amibe belekapaszkodnak, de nem fűzött hozzá sok reményt . És valóban, az utolsó lehetősége is csak egy utolsó kétségbeesett próbálkozás volt, semmi más.

Miért nem tudsz az emberekben csak egy picikét jobban megbízni? Hallotta Lu hangját. Süjjedt a végtelen feketeségben. Ezt te tudhatnád a legjobban. Hangzott fel a távolból ismét a válasz, majd egy kéz nyúlt érte, és emelte a vízfelszínre...

Tudom, ez a rész annyira nekem sem tetszik, legalábbis az eleje biztos nem, de bocsánat! Egyébként, fontos kérdés: milyen véget néznétek meg a könyvnek? Szomorút, vagy happy and-et? Esetleg egy kicsit mind a kettő?
(Tudom, korainak tűnhet, de én a történet írásában előrébb járok, a könyvenk pedig eltervezett vége nem volt, mindig változott. Így gondoltam, ha érkezik válasz, akkor legyen úgy, ahogy ti akarjátok.)

*Kínai idióma