Nappali Holdvilág (YiZhan)

38. fejezet

"A játékmester nem törődik vele, melyik oldal nyer."*

Tudta, hogy talán már másodpercei sincsenek hátra. Csak Zhan élje túl, és felejtse el az egészet. Ne csak ezt a szörnyű rémálmot, mi hirtelen jött, és talán még szörnyűbbe fordul, hanem felejtsen el mindent, mégha nem is azonnal. Felejtse el az itt létét, az együtt töltött perceket, és felejtse el őt is... Hisz ha ő nincs az emlékezetében, akkor nincs mi fájjon talán. Gyorsan hátrakapta fejét, még utoljára látni szerette volna annak az arcát, aki számára mindennél többet jelent. Még utoljára el szerette volna neki mondani, hogy minden rendben lesz... Bár hogy is lehetne minden rendben, mikor most hullik minden darabjaira? De ha talán elégszer ismételjük, a hazugság is igazsággá válik.

- Minden rendben lesz... - suttogta bíztató mosoly kíséretében, bár Zhan nem hallhatta. Meg akarta ölelni, karjai közt ringatni, nyugató szavakat suttogni a fülébe. Ám mind ehhez, már késő volt. Talán egy másik életben újra találkoznak, talán ismét egymásba szeretnek, és talán szerelmük nem ilyen rögös, és rövid utat jár be. Talán. Egy másik életben.

A lövés pedig elgördült, rá kisvártatva még egy. És az egyik golyó célt talált, hisz érezte. Ám a másik talán utat tévesztett? Talán nem az ő testében állt meg? Zhan! Akarta kiáltani, de már nem volt hozzá ereje. Füle zúgott, szeme elé apró kis hangyák úsztak be. Ma talán mindennek vége lesz számára...

____________

- Yibo? - nagyokat pislogva fordította a hang irányába a fejét. Látása még hagyott kivetnivalót maga után, csupán fekete foltokat látott néha feltűnni. Minden homályos volt számára. - Végre felébredtél! - hallotta Lu hangját. Igen, Lu volt az, ez viszont azt jelenti, hogy nem halt meg! Erőtlen mosolyt küldött a mellette ülő felé, mikor már ki tudta venni a formákat, színeket, mégha forgott vele a világ is közbe.

- Hol... - hangja elcsuklott, torka száraz volt, ám meg kellett kérdeznie. - Hol van? - és fogadott nővére édesen elmosolyodott, miközben egy pohár vizet nyújtott felé. Yibo elfogadta, és félve várta a választ. Lu, pedig mosolyogva maga mögé biccentett, a fiatala oroszlán pedig követte a mozdulatot szemeivel, hol számára a világ legédesebb látványa tárult szeme elé. Zhan összegömbölyödve feküdt a fotelben, és mélyen aludt.

- Megsérült? - érkezett azonnal Yibo következő aggódó kérdése, mire csak egy hitetlenkedő, szomorú fejrázást kapott.

- Mármint testileg nem. - tette hozzá Lu, mire Yibo sürgetően kapta fel rá tekintetét, és akarta volna magát feltornázni, azonnal talpra állni, és rohanni Zhanhoz.

- Ne mozogj! - állította le azonnal Lu, és erővel visszanyomta az ágyba. - Még egy perce sem ébredtél fel, és már most rohanni akarsz! Az ég szerelmére Yibo! Van két lőtt sebed, az egyik a karodban, a másik éppenhogycsak elkerülte a tüdődet, az orvos szerint is kész csoda, hogy élsz! - fakadt ki feszülten Lu, mire Yibo meghunyászkodva ismét kényelembe helyezte magát az ágyon.

- Hogy értetted az előbbit? - kérdezte félve, mikor már csitultak a kedélyek. Lu hosszú másodpercekig hallgatott, majd óvatosan szólalt meg, minden szavát alaposan megfontolta.

- Majdnem egy hetet voltál kómába, az orvos pedig valóban nem sok esélyét látta, hogy fel fogsz ébredni. - Yibo sürgetően bólintott, hisz nem erre volt kíváncsi. Saját maga állapota érdekelte a legkevésbé. - Ez alatt az egy hét alatt Zhan alig evett valamit, amit leerőszakoltunk a torkán sem maradt meg benne. Gyakran volt hányingere, de soha, semmi nem jött. (Nem omegavershe, mindenki felejtse el, amire gondol!) Senkihez sem szólt egy szót sem, naphosszat csak ült az ágyad mellett, és nézett bele a semmibe. Minden kis apró zajra összerezzent, és szinte tapintható volt a feszültsége. Azt hiszem, hogy most látom először aludni ez alatt a hét alatt. - rázta meg lemondóan a fejét.

- Orvos látta? - nézett aggódóan Zhan irányába Yibo, mire Lu bólintott.

- Igen, de nem tudta, hogy mi baja. - Nagyon féltett téged, de nem csak ő, Yibo! Mindenki! Én is, és az összes embered! Még is hogy gondoltad!? - Yibo nem tudta, hogy mit mondjon. Neki csak egy számított, akkor is, és most is.

- Nem halhatott meg. - motyogta orra alatt, miközben szemét le nem vette Zhanról. Hosszú percek teltek el szótlan, Lu megértette kistestvérét, és valahol örült is neki, hogy bár nagy árat fizettek érte, de visszakapta azt a fiúcskát, akit ismert, akit szeretett. Akinek van szíve, és aki mindenkiért aggódik, aki mindenkinek sorsát szívén viseli.

- Két lövést hallottam. - kezdte Yibo, ezzel megtörve a csendet. - De csak egy sebet kaptam, és Zhan sem sérült meg... - kijelentésbe bújtatott kérdés volt. Hová lett a második golyó?

- FanXing kapta. - vákaszolta meg komolyan Lu.

- Hogy?

- A megérzéseid sohasem csalnak, így ha bár nagy távolságból is, de figyeltek titeket. Ám mikor visszaértetek a birtokra, úgy gondoltam, hogy csupán vaklárma volt az egész, így bejöttem én is. Aztán meghallottam az első lövést. Siettem ki, és talán túl későn értem ide, hisz megakadályozhattam volna, ha gyorsabb vagyok. Nem sokkal utána lőttem... - Lu nem tudta, hogy jót, vagy rosszat cselekedett.

- Köszönöm. - húzódott ritka félmosoly Yibo arcára, mi őszintén meglepte a nőt. - Köszönöm, hogy megmentetted őt. - nézett szeretettől túlcsordult szemekkel Zhan irányába, mire Lu elkuncogta magát.

- A szerelmes tinédzser! Hiányoztál Didi! - ölelte meg szorosan Yibot, ki a hirtelen mozdulatra, hangosan, és fájdalmasan felnyögött. - Bocsánatot kérnék, de úgy tűnik, hogy az valakinek jobban megy nálam! - kacsintott Yibora, kitől csak egy látványos szemforgatást kapott viszonzásul.

- Zhu Zhanjinal mi lett? - terelte gyorsan a témát Yibo, miközben megdörzsölte válla környékét. Tényleg szerencséje volt.

- Elkaptuk. Lent van a pincében, Zhang Bin őrzi most éppen. Nem akartam vele semmit sem csinálni a te tudtod nélkül. - Yibo bólintott, majd ördögi mosolyra húzódott a szája. Nem azért, mert már fejében a különbféle gyilkolási módokat tervezgette, minek szép számát ismerte. Nem. Hanem azért, mert végre, nyugodt körülmények között, végleg véget vethet mindennek. Most ő irányít mindent, hisz Zhu Zanjin élete az ő kezében van. Most véget ér a macska egér harc, végleg.

- Magatokra hagylak. - szakította ki elkalandozott gondolataiból Lu hangja. - És kérlek, őt is gyógyítsd meg még egyszer. - nézett esdeklően Yibora, ki semmit sem ígérhetett. A nő szavai pedig ki nem mondott reményeket hordozták magukba, mit mind a ketten tudtak: kérlek gyógyítsd meg őt még egyszer... És reméljük utoljára...

Hisz hosszú jdők óta erre vágytak. Mindenki a triádból, csak megpihenhessen. Ismét nagy család legyenek, és ne egy nagy, és félelmetes bűnszervezet. Egy család, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki boldogan élhet, csupán kisebb nehézségekkel...