Nappali Holdvilág (YiZhan)

29. fejezet

"A természet többet ér egy közepes orvosnál."*

Már nem reszketett, napok óta. Nem járta át csontjait a metsző hideg, mi belülről fagyasztotta meg. Sőt, mintha valami selymes, puha anyag simogatta volna bőrét minduntalan. Ám a félelem nem szűnt. A rettegés folyton ott volt a levegőben, mi megülte a környezetét. Vajon mikor jönnek be ismét, és mikor verik meg, mikor erőszakolják meg? Sohasem tudhatta mikor lesz a következő. És a bizonytalanság rosszabb volt annál, mikor tudta, hogy mi fog következni. És tudta, hogy nem kerülheiti el. Most mindentől félt. A legapróbb rezdüléstől, egészen a legnagyobbig.

- Nem fog fölébredni, felesleges várni. - hallotta egyik nap. Új volt számára a hang, nem ismerte a tulajdonosát, ám csontjait, és egész lényét ismét a rettegés legádázabb formálya járta át. Hisz nem tudta, hogy kitől is kell tartania. Mindenkitől.

Ez volt az első hang, mi elérte fülét, és áttuszakolta magát az erős, ragacsos hálón. Meghallotta, és megértette. És esélyt látott benne. Ha azt hiszik, hogy meg fog halni, felfedje, hogy ébren van? A kérdésre a válasz egyszerű volt. Nem.

Nem merte kinyitni a szemét soha, hisz nem tudhatta, hogy kit talál magával szemben. Napokig játszotta a halottat, valahol az ébrenlét, és az ájultság között lavírzova. Sokat hallott egy hangot, mit nagyon is jól ismert, mit hallani akart. Lágyan, és kedvesen beszélt hozzá, lágy mosolya, szinte megelevenedett Zhan szemei előtt. Ám nem tudta elhinni, hogy amit hall, az a valóság. Csupán képzelete játszik vele, nem több. Csupán az akarja elhitetni vele, hogy Yibo ott van mellette. Mert ott kéne lennie mellette.

És igaza bizinyításaképpen a számára oly kedves hang, mindig átfordult kínzója vádló szavaivá. Ilyenkor csak még jobban összeszorította szemeit, ha tehette volna fülére tapasztotta volna kezeit, és elásta volna magát. De nem tehette. Csak feküdt, mozdulatlanul, remélve, hogy a halál ezúttal valóban nem hagyja cserben, és annyi szenvedés után eljön érte.

Yibo megértené. Bár haragudna rá kezdetben, átkozna mindenkit, de megértené. Ha számított neki Zhan valamennyit is... Ki tudja, talán még pénzt is égetne tiszteletére.

Majd egyik nap, élesen csörömpölt valami. Mintha, leesett volna egy üveg, és az tört volna apró darabjaira. Összetezzent, és érezte, hogy most történni fog valami. Talán lebukott? Talán rájöttek, hogy nem haldoklik, hogy mindent hall? Hogyan is gondolhatta azt, hogy el tud bújni előlük? Hogy újra egy arctalan senki lehet? Miért nem kegyes hozzá az élet, miért nem viszi már magával a halál!?

Szemeibe könnyek szöktek, összébb húzta magát a koszos matracon. El akart tűnni, egy porszemmé akart egyenlő néretűvé válni, amit senki sem vesz észre, amit mindenki csak átlép, vagy megtapos.

_______________

Halk szipogást hallott az ágy felől. Lu érdeklődve nézett a nagy paplanhalmaz felé, mikor pedig meglátta, hogy a hang forrása Zhan, szájára hatalmas mosoly költözött, és hirtelen el is felejtette az előbbi veszekedését Yiboval. Felpattant, és lassan sétált az ágyhoz, ám Zhan szemei szorosan csukva voltak.

Lassan, egy kósza tincset kisöpöpört Zhan arcából, mire az az érintésre összerezzent, és remegés rázta meg még mindig gyönge, és csontos testét.

- Zhan. Zhan hallasz engem? - suttogta legédesebb hangján, mi mindenkire bátorítóan hatna, ám az ágyon fekvő csak még apróbbra húzta össze magát, teste remegése pedig nem akart alábbhagyni. - Nem kell félned, már biztonságban vagy. - próbálkozott ismét, de mindhiába. Zhan nem akarta meghallani, nem akarta megérteni. Csupán annyit tudott, hogy valaki hozzáért, és hamis szavakat suttog a fülébe. Észrevették, hogy ébren van, most újra megmérgezik lelkét, meggyógyítják, csak azért, hogy aztán újra összetörhessék, jobban, mint eddig.

Lu ugyan nem értette, hogy Zhan mitől retteg ennyire, de nem akart neki fájdalmat okozni. Talán az egyetlen ember, aki képes lesz meggyógyítani, felébreszteni, az Yibo.

- Idehívom Yibot. - suttogta ismét, majd még egy futó pillantást vetett a reszkető testre, és elviharzott.

Hívom Yibot - vert visszhangot elméjében ez a rövidke kis mondat, mi ismét csak rettegésre, és aggodalomra sarkallta. Tehát kínzója valóban nem hazudott, elkapták Yibot, és talán most készülnek megölni? Tompa agyában rémképek játszódtak le arról, hogy mit is tettek, vagy tesznek a fiatalabbikkal. Arcán pedig újra megindultak a sós könnyek. Mert ha ez mind igaz, akkor talán soha többé nem láthatja, soha többé nem hallhatja, soha többé nem érintheti. El akart tűnni, el akart menekülni ismét száműzni tudatát az agya egy eldugott részébe, hol az álmok világában élhet. De most nem ment, mert mindenhol Yibot látta. És mindenhol őt kereste...

____________

- Felébredt! - futott vele szembe Lu a folyosón. A fiatal oroszlán lecövekelt, kellett egy kis idő, mire felfogta a szavak jelentését. És nem akart hinni a fülének. - Felébredt, de fél tőlem... - tette még hozzá komoran Lu, mire a fiatalabbik arcáról azonnal eltűnt a mosoly, helyét aggodalom váltotta föl. Nem tétovázott tovább, rohanva indult meg, majd halkan nyitott be a szobába. Nem akarta megijeszteni Zhant.

Lassan lépdelt oda az ágyhoz, míg szíve majd kiugrott a helyéről. Lelke pedig összefacsarodott a bánattól. Zhan valóban ébren lenne? Vagy csak rémálmok gyötrik? Egész testében remegett, szeméből pedig patakokban folytak a könnyek. Yibo bizonytalan kezekkel nyúlt felé, többször is megmásítva döntését, de végül hozzáért a másik szép arcához, mi az idő múltával kezdet visszanyerni régi fényét.

Ám az érintése nyomán még inkább összerezzent.

- Sajnálom. - suttogta, miközben villám sebességgel rántotta el kezét. Nem akarta megijeszteni, nem akart neki fájdalmat okozni. Porcelán volt számára, egy értékes gyémánt, mit el kell rejteni a kíváncsiskodó tekintetek elől. De hogy rejtse el, ha hozzáérni is fél?

- Yibo? - suttogta reszketeg hangon Zhan, mire a másik azonnal felé kapta tekintetét, arcán pedig öröm tükröződött.

- Igen, én vagyok. - válaszolta fülig érő mosollyal az arcán. Zhan lassan nyitotta ki szemeit, majd gyorsan be is csukta őket az erős fény miatt. De hamarosan újra megajándékozta Yibot barna íriszeinek látványával, mik a másik jádefehér arcán csüngtek, zavarral, áhitattal, szomorúsággal, de még is, legfőképpen örömmel telítődve.

- Tényleg te vagy az? - hallotta Zhan hitetlenkedő hangját, majd meglróbált lassan felülni az ágyon. Yibo ott volt, és minden mozdulatát támogatta, ám hozzáérni nem mert. Csupán szerelmes tekintetével óvta mindentől. Zhan maga alá húzta a lábait, majd izgatottan nyúlt a másik arca felé vékony, csontos kezeivel. Yibo nem tudta, hogy elhúzódjon, meneküljön, vagy hagyja, hogy a másik megérnitse. Mire meg eldönthette volna, vágyakozva, és gyengéden nyomta bele fejét Zhan tenyerébe.

- Én vagyok az. Nem álmodsz.

*Kínai idióma

Na, végre együtt!