EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

3. FEJEZET / JÚLIUS 17.

Napokig figyeltem a férfi házát, de egyszer sem láttam mozgást. Már-már átverve éreztem magam a címet illetően. A behatolással azonban még nem próbálkoztam, túlságosan kertvárosias hangulat uralkodott, mindenhonnan unatkozó háziasszonyok figyeltek az ablakból. Napok teltek el eredménytelenül. Egyik éjszaka közelebb merészkedtem, megnéztem, van-e riasztó a házban, és hogy hol tudnék esetleg bejutni. A bejárati ajtó kemény diónak bizonyult, túl sokáig tartott volna feltörni, így ezt az opciót elvetettem. Az ablakokat is mind zárva találtam, riasztórendszernek azonban nyomát sem láttam.

A kezdeti sikertelenségtől kezdtem kicsit frusztráltnak érezni magam, amire még rátett egy lapáttal, hogy Lilyvel sem találtuk a közös hangot. Úgy járt-kelt a lakásban, mint egy fúria, de az okát nem tudtam.

Egyik este épp a szokásos terepfelmérést végeztem a célszemély házánál, amikor rám mosolygott a szerencse. Meglebbent az egyik ablak függönye, egy nő körvonalai sejlettek fel mögüle. Közelebb osontam az ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. Ezt a mázlit! Óvatosan belestem. Már olyan sokszor körbejártam a házat, hogy pontosan tudtam, merre találom a legközelebbi ablakot. Az asszony az emeleten mászkált, a hangokból ítélve rendet rakott. A nappali ablakához lopakodtam és kinyitottam, majd visszanyomtam a helyére, de nem zártam be. Reméltem, a nő nem veszi észre. Amíg fent matatott, kicsit körülnéztem. A bejárattól jobbra eső helyiség a konyha lehetett. A nappaliból nyílt egy másik ajtó, talán dolgozó-, vagy vendégszobába vezetett. Nem nyitottam be, nem akartam zajt csapni. Az emeletre a nappaliból vezetett fel lépcső. Nem nézelődhettem tovább, mert a fentről közeledő léptek hangja megzavart. Még vetettem egy utolsó pillantást a szobára, különös tekintettel az ablak alatti kisasztalra, amit rogyásig pakoltak cserepes növénnyel. Óvatosan kell majd bemásznom. Csendben kiosontam a házból, majd a kocsimhoz siettem és hazahajtottam.

Lily épp a nappaliban nézett valamit a tévében, amikor hazaértem.

‒ Szia! Mi újság? – érdeklődtem barátságosan, hátha oldódik a fagyos hangulat.

‒ Szia! Semmi.

‒ Az nem sok. Valami kiállítást emlegettél néhány napja, de azóta sem mentünk el megnézni. Holnap ráérek.

‒ Már láttam.

‒ Ó! – csupán ennyit tudtam kinyögni, és reménykedtem benne, hogy Lily nem vette észre a megkönnyebbülésemet. Nem rajongtam a festészetért. – És milyen volt? – kíváncsiskodtam, miközben levettem a cipőm, majd a farmernadrágommal folytattam a vetkőzést.

‒ Klassz.

‒ Az jó.

Nem erőltettem tovább a beszélgetést, nem akartam, hogy ma is felbosszantson. Ott hagytam és felmentem az emeletre, közben megszabadultam minden ruhámtól. Fehérneműben léptem az emeleti gardróbszobámba. Olyan öltözékre volt szükségem, ami elnyeli a fényt, kényelmes és halkan tudok benne mozogni. Egy fekete leggingsre és egy vékony, már-már feketébe hajló, sötétkék, hosszúujjú garbóra esett a választásom. Nem rajongtam az ilyen típusú felsőkért, de a munkám során hasznosnak bizonyult, hogy a nyakamat is takarta valami. Befontam a hajam, és a felső alá dugtam. Kicsit idétlenül nézett ki, de nem divatbemutatóra készültem. Ma még nem terveztem ölni, fegyver nélkül azonban sehová sem mentem éjszaka, így miután felvettem a puhatalpú sportcipőmet, ami csendes macskajárást biztosított, a szükség a fegyverraktárba vitt. A rejtett szobában körbenéztem, mit vihetnék magammal. Csupán egy pisztolyt és egy tőrt választottam. A stukkert a derekamra erősített tokba tettem néhány tartaléktárral együtt, a kést pedig a szokásos combtokba csúsztattam. Miután végeztem a készülődéssel, a motoromhoz sétáltam. Autóval nem mehettem, már mindegyiket láthatták az ott lakók, ráadásul a rendszámot sem tudtam elrejteni. A motoromra azonban felrögzítettem néhány mágnest, és mindig volt egy feketére fújt fémlap a tároló dobozában, amit rá tudtam illeszteni, így az avatatlan szemnek úgy tűnhetett, mintha nem lenne a járgányon semmi. Ezt a kétkerekűt kifejezetten munkához vettem, használtan. Egyszínű fekete Honda sportmotor, tucatjával járták ilyenekkel a várost, nem keltettem feltűnést vele.