EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

18. FEJEZET / AUGUSZTUS 2.

A szeretkezésünk rövid és igencsak kényelmetlen volt a hideg kövön. Tapasztalatom szerint az első együttlét mindig elég bénácska. Akármekkora is a szenvedély, bármilyen lepedőakrobaták is vagyunk, még nem ismerjük egymás testét, nem tudjuk mi jó a másiknak és fordítva.

Nos... élveztem az együttlétünket Jackkel, de tudtam, hogy ez csak jobb és jobb lesz a későbbiekben. Ahogy a mellkasára hajtott fejjel hallgattam a szívverését, úgy éreztem, hazaértem. Csupán néhány pillanatig tartott, de úgy hatott rám, mint egy korty levegő a fuldoklónak. A telefonom csörgése zavart meg minket. Evangeline hívott.

‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem azonnal.

‒ Ne haragudj, hogy zavarlak, csak... Apát nem akartam felébreszteni.

‒ Semmi baj, mondd csak.

‒ Szerintem volt valaki a lakásban nemrég.

‒ Ezt hogy érted? ‒ hűlt meg bennem a vér, és azonnal a ruháim után tapogatóztam.

Jack kérdőn nézett rám, mire jeleztem, hogy mennünk kell.

‒ Igazából nem tudom biztosan, mert nagyon halkan mozgott, csak az illatát érzem.

‒ És mit érzel?

‒ Tiszta, ápolt férfi lehet. De...

‒ Igen? ‒ sürgettem, kezdtem elveszíteni a türelmem.

‒ Olyan szaga van, mint neked.

‒ Mármint?

‒ Hát... izé... hogy is mondjam... ‒ hebegte.

‒ Evy! Nyögd már ki! ‒ parancsoltam rá fogcsikorgatva.

‒ Halál szaga volt.

Egy pillanatra megdermedtem. Sohasem említette senki, hogy ilyen szagom lenne. Ez rém kellemetlen!

‒ Tehát egy vámpír járt ott ‒ összegeztem a hallottakat. ‒ Biztos, hogy már elment?

‒ Igen. Nagyon gyorsan mozgott, és olyan csendben, ahogy még te sem tudsz. Csak a szaga miatt vettem észre. De utána már füleltem, és hallottam, ahogy a rejtett ajtón át távozott, ami a lépcsőhöz vezet.

Baszki!

‒ Máris indulunk haza. Fél óra és otthon leszünk.

‒ Oké! ‒ lehelte elhaló hangon, de mielőtt letehettem volna, még hozzátette: ‒ Apának ne mondjuk el, nem akarom, hogy aggódjon.

‒ Ezt nem ígérhetem meg.

Gyorsan felöltöztünk, Jacknek szüksége volt egy kis segítségre is. Először nem akarta elfogadni, de végül belátta, hogy nincs idő a szerencsétlenkedésre. A dohogását egy csókkal fojtottam belé. Ahogy a mosolygós arcára néztem, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Pokolian meg fogok bűnhődni az ellágyulásomért. Valami kiülhetett az arcomra, mert Jack megcirógatta és így szólt:

‒ Ne most kezdj el agyalni ezen! Egy kicsit még élvezzük ezt a pillanatot.

Bólintottam, majd megfogtam a kezét, és a kocsi felé húztam.

Mindketten a gondolatainkba merülve ültünk a kocsiban. Néha megfogta a sebváltón nyugvó kezemet, a szájához emelte és puha csókot lehelt rá. Hol a kézfejemre, hol a tenyerembe, de egyik alkalommal finoman ráharapott a mutatóujjamra is. Korholóan megcsóváltam a fejem. Úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök. Pontosabban, mint egy kanos kamaszfiú...

Evy a lift előtt várt minket.

‒ Mutasd meg hol járt! – utasítottam katonásan. ‒ Kérlek ‒ tettem hozzá lágyabb hangon.