EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

11. FEJEZET / JÚLIUS 30.

A következő nap gyanús csendben, eseménytelenül telt. Arra számítottam, hogy Archer meglátogat majd, de nem jött, pedig több kérdésemre is választ vártam. A zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendben. Alkonyatkor Archer keresésére indultam, de nem találtam sehol. Az alagsor felé közeledve a vér édeskés, vasízű illata kúszott az orromba, még a lépcső tetején is éreztem. Fegyvertelen lévén nem kockáztathattam, visszasiettem a szobámba. Átkoztam magam, amiért ilyen amatőr és ostoba vagyok, hogy egy ellenségektől hemzsegő házban fegyver nélkül mászkálok. Felvettem a dzsekimet és a titkos hüvelybe csúsztattam a kölcsönkardot, a hajamat pedig úgy rendeztem, hogy elrejtse a markolatot. Ma mindkét bakancsom szárába tőrt rejtettem. Épp a pisztolytáskát rögzítettem a derekamon, amikor kopogtattak. Csessze meg a magasságos! Több fegyverre lenne szükségem.

Miután ellenőriztem magam a tükörben, résnyire nyitottam az ajtót. Simone és Christian állt a szobám előtt zord arccal.

‒ Velünk kell jönnöd ‒ közölte a férfi hidegen.

‒ Semmit sem kell tennem! ‒ vágtam vissza.

‒ Jössz, vagy a hajadnál fogva rángatlak oda! ‒ sziszegte Simone, miközben ökölbe szorított kézzel közelebb lépett.

Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy örömest megtenné.

‒ Rendben ‒ feleltem engedékenyen. ‒ Csak utánatok ‒ vigyorogtam rájuk csúfondárosan és finoman pukedliztem egyet, ahogy múlt éjszaka Calliopétól láttam.

Nem mehettem előttük, mert akkor észreveszik a hátamra csatolt fegyvert. Nehéz lesz előhúzni, de inkább a hajamtól válok meg, mint az életemtől. Simone kelletlenül elfordult, Christian azonban gyanúsan méregetett. Hogy elaltassam gyanakvását, széttártam a kabátomat és kivettem a pisztolyomat a tokjából, majd visszaléptem a szobámba és a tükör előtti komódra helyeztem. Felemeltem a bal lábam és kihúztam a bakancsba rejtett tőrt, letettem a stukker mellé, majd jeleztem, hogy nincs több fegyverem.

Christian kelletlenül elfordult, az alagsor felé vettük az irányt. Bár nem láttam rajtuk nyomát, bűzlöttek a vértől. Elképzelni sem tudtam, milyen slamasztikába vezetnek, de határozottan meneteltem mögöttük. Egy cél lebegett a szemem előtt: bármi történjék, életben kell maradnom.

A lépcső tetejéhez érve a korábban érzett vér illata valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudtam csupán egyetlen személyhez kötni. Mi az ördögöt műveltek ezek már megint?

Abba a terembe vezettek, ahol a múltkor Archerrel edzettem. Ahogy beléptem, tudtam, miért nem láttam őt egész nap. Félmeztelenül, kikötözve lógott a plafonról, lába nem érte el a földet, száját kipeckelték. Haja az arcába hullott, feje ernyedten lógott, szemei lehunyva. Az egész teste úszott a vérben, de sérülést alig láttam rajta. Calliope tőle jobbra, tisztes távolságban ücsörgött egy kényelmesnek tűnő hatalmas karosszékben. Mikor meglátott, macskaszerű mosolyra húzódott a szája. Rezzenéstelen arccal meredtem rá, semmilyen érzelmet nem láthatott rajtam.

‒ Nahát, ki van itt? – csilingelte dallamos hangon. Mivel nem válaszoltam, folytatta: ‒ Archer, drágám, nézd csak ki jött le közénk!

A megszólított nem reagált. Ennyire kiütötték volna? Christian közelebb lépett hozzá és egy kampós végű ostorral végigvágott a mellkasán. Bőr szakadt, vér fakadt. Archer rezignáltan nézett fel. Mikor meglátott, félelem suhant át az arcán, és a tekintete balra rebbent. Azonnal odanéztem. Egy nagyobb kupac valami hevert ott letakarva, a pokrócot itt-ott vér színezte vörösre. Mi a franc lehet alatta?