EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

14. FEJEZET / JÚLIUS 31.

Fél óra bóklászás után leintettem egy taxit és egy, a garázshoz közeli címet adtam meg úti célként. Csendben ültünk, Jack rám se nézett, a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.

Miután kiszálltunk a taxiból, Jack megtörte a csendet:

‒ És most mi jön?

‒ Még nem tudom. Megnézted ki keresett?

‒ Valószínűleg a rendőrség.

Mire a garázshoz értünk, már fortyogtam a dühtől. Zavart a hallgatása, a távolságtartása. Nem értettem, miért viselkedik így. Az a baja, hogy megöltem néhány embert őt védve, vagy engem okolt az exneje haláláért? Mivel katonaként szolgált, így az utóbbira tippeltem.

‒ Tudom, hogy engem hibáztatsz ‒ kezdtem bele csendesen, miközben beengedtem magunkat a garázsként is funkcionáló titkos kis lakásba. ‒ És ne is hazudd, hogy nem így van ‒ folytattam töretlenül, majd lopva felé pillantottam. Hideg tekintettel nézett rám. ‒ Hagytam, hogy a vámpírok a fejembe férkőzzenek, és a saját kis szarjaimmal foglalkoztam. Tudom, hogy hiábavaló, és Jessicát sem hozza már vissza, de... Szeretnék bocsánatot kérni.

Láttam, ahogy a jég megrepedezik a szemében, és helyébe a Bora Bora tenger melege lép.

‒ Nem hibáztatlak ‒ felelte halkan és közelebb lépett. ‒ Amikor azon az estén Lily felhívott, hogy eltűntél, tudtam, hogy baj van. Az a vámpír ugyan azt mondta, hogy egy fontos munka miatt vagy távol, de egyikünk sem hitte el, hogy ez így van. Megvallom őszintén, aggódtam érted ‒ Nem tudtam, mit felelhetnék, teljesen meglepett a vallomása. ‒ Amikor megjelent az a fiatal lány az ajtóm előtt, biztosra vettem, hogy tényleg baj van. De Ronnie sem tudott semmi hasznosat, szóval még idegesebb lettem.

Csendben vártam, hogy folytassa. Jack a fotelek felé indult, közben levette magáról a kölcsönruhákat, a parókát, mintha a gyászt is levetkőzhetné velük. Csak a boxeralsója és a pólója maradt rajta. Miután kényelembe helyezte magát, mellé ültem, úgy ahogy voltam. Nem érdekelt mi van rajtam, hogy bevág-e az öv, vagy hogy a tűk nyomják a karomat. A Kékszemű folytatta:

‒ Nagyon szerettem Jesst. A csillagokat is lehoztam volna neki az égről, ha ezt kéri. Egyedül a munkámról nem voltam képes lemondani, hiába kérte többször is. Végül, amikor mégis beadtam a felmondásom, azt hittem, Jess visszavonja a válási kérelmet, de már túl késő volt. És most azért halott, mert elkéstem.

Egy pillanatra elhallgatott, én pedig csendben vártam, hogy folytassa.

‒ Amikor húsz éve megbíztak, hogy keressek meg egy nőt, már ismertem a feleségemet. Szerelmes voltam, mégis elbizonytalanodtam az érzéseimet illetően, amikor kiástalak.

Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem odafigyelni az évek alatt arcomra rajzolt merev maszkra.

‒ Miért? ‒ csupán ennyit tudtam kinyögni.

‒ Nem tudom. Mintha régről ismernélek. Olyan természetes, hogy szeretlek, mint a levegő vagy a napfény.

Nem mertem megmukkanni. Talán még lélegezni is elfelejtettem. Azt mondta ki, ami bennem is motoszkált időnként, de még soha nem mertem elgondolkodni rajta, nemhogy hangosan kimondani. Már húsz évvel ezelőtt is nehéz volt észszerű döntést hozni a Kékszeművel kapcsolatban, és elengedni őt, pedig akkor még semmit sem tudtam róla.

‒ Meg akartalak keresni. De megrémített az, ami vagy, hogy majdnem megöltél. Gyáva voltam. A mai napig sem tudom, miért adtam vért neked. Egy olyan pillanat lehetett, amikor nem csak én vagyok idebent ‒ és a szívére mutatott.